Kultúra
M
edical
T
ribune
2011.
december
5.
15
tusát. Lényegre törônek inkább
– ha ennek a kifejezésnek a han-
gulatánál nem lenne türelmesebb,
figyelmesebb és intimebb az a
(számomra csupán elképzelt) pil-
lanat, amikor exponált. Addig
próbálkozott, amíg el nem kapta
azt a képet, amely a leginkább,
a legmélyebbrôl sikerült – az ide
vezetô utat eleve sem tervezte
dokumentálni, csak az eredményt.
Szerintem ez jó döntés volt.
n
Mit remél a kötettôl, és kiknek
ajánlja?
Erre a könyvre én kezdettôl
fogva úgy gondoltam, hogy meg-
jelenésének gesztusa hátha vál-
toztat egy keveset a viszonyokon,
a közállapotokon. Ez nyilván
nagyképû bizakodás, mégis el
mondom: az a remény fûtött,
hogy a magunk eszközeivel sike-
rül valamennyit ellene tenni
az elôítéletességnek, a hazánk-
ban szégyenletes módon terjedô
rasszizmusnak, kiváltképp a ré
misztôen terjedô cigányellenes-
ségnek. Hogy kinek ajánlanám?
Minden jóakaratú embernek.
– bánza –
körülmények ellenére tudták meg-
valósítani vágyaikat. Ôk rendsze-
rint csak magukra számíthattak,
néha egy-egy tanár vagy idôsebb
barát segítette boldogulásukat.
n
A kötetben a családi, amatôr
fotók mellett csak egyetlen port-
rékép található mindegyik alany-
ról. Miért ez a visszafogottság?
– Visszafogottnak végképp nem
nevezném Korniss Péter szerzô
társamnak ezt a fényképészi gesz-
szerveztük, ott ültünk le egy-egy
több órás beszélgetésre interjúala-
nyainkkal. A beszélgetések szüne-
teiben került sor a fényképezésre,
avagy a fényképezések szüneteiben
a beszélgetésre – azt a napot csak
erre szántuk. Ezt követôenaz ember
leírja a magnójáról a hallottakat,
elolvas minden hozzáférhetôt, és
hagyatkozik személyes benyomá-
saira is, aztán megírja a portrét,
de az hosszúnak bizonyul, aztán
tömörít, és megírja még egyszer-
kétszer – vagyis a módszerben
nem volt semmi különös. Az egyes
életutakban viszont annál több
– de mint valamikori szocioló-
gus igyekeztem figyelni az egyéni
sorsokon túli életút-típusokra is.
Az elsôbe azokat lehetne sorolni,
akik a szülôk által kitaposott úton
jutottak tovább – mint azok, akik
zenész-, illetve értelmiségi családba
születtek. A második csoportba
tartozók szülei mint kétkezi dol-
gozók küzdöttek azért, hogy gye-
rekeik tanuljanak, és értelmiségi
vagy mûvészpályára kerüljenek.
A harmadik típusba azok tartoz-
nak, akik önerôbôl, szülôi háttér
nélkül, sokszor a nehéz családi
„Kastélyok, parkok, lapdatér, /
mért legelôkön nyáj kövér” – jel-
lemezte „Angolországot” Babits
Mihály verse (
Messze, messze
),
s ezen az évszázados ízléssel ren-
dezett tájékon indul Maugham
1942-es regénye is, amely több
szempontból is egyedülálló az
író életmûvében. Legfôként azért,
mivel a mû felvállaltan propagan-
disztikus célokkal, kormányzati
felkérésre íródott: bemutatandó
az angol társadalom, a hátország
józan derekasságát a II. világhá-
ború legnehezebb idôszakában.
Méghozzá az Egyesült Államok
közvéleményét megdolgozva és
megnyerve ezzel, elvégre ott az
izoláció hívei Pearl Harbor után
sem érezték feltétlenül szívügyük
nek az Európában dúló hábo-
rút. A közszolgálatban egyko-
ron hírszerzôként tevékenykedô
Maugham eleget tett a felké-
résnek, s megírta
A legsötétebb
órá
t, amelyet utóbb ô maga és
az utókor is egybehangzóan írói
életmûvének alsó harmadába
sorolt. Azonban a regény ettôl
még korántsem válik érdektelenné
számunkra, hiszenMaughammég
a gyengébb pillanataiban is fel-
mutatja elvitathatatlan elbeszélôi
erényeit: mindig keresetlennek
ható, de mégis mindenkor formás
narrációját, józanságával tüntetô
stílusát, s persze légkörteremtô
erejét, amellyel ezúttal az angol
felsô középosztály vidéki és lon-
doni élettereit idézi elénk.
A regény hôsei a Henderson
család tagjai, akik külön-külön
és együtt is példamutatóan viselik
magukat az 1939 szeptemberével
elszabadult világháború megpró-
báltatásai közepette. Bíznak Isten-
ben és szárazon tartják a puska-
port, valamint gyermekotthont
rendeznek be a kastélyukban,
tartják a lelket a riadtakban az
óvóhelyen, rettenthetetlenül tréfát
csinálnak az életveszedelembôl, s
hozzá még egy náci kémet is lelep-
leznek. Katonák, katonafeleségek
és katonaanyák, akiket a hatva-
nas éveiben járó Maugham írói
biztonsága és ízlése is csupán csak
részben óv meg a sematizmustól.
„Így búcsúztak – bár más-más
módon – Angliában az asszonyok
az egész kemény télen keresztül.
Istenhozzádot mondtak a férfiak-
nak a Hebridákon, Cornwall szél-
járta halászkunyhóiban, a nagy-
városok nyomortanyáin, a kertes
kis villákban, a jómódúak muta-
tós házaikban és az elôkelô kas-
télyokban.” Ilyesforma passzusok
szép számmal akadnak a regény-
ben, s mi tagadás, a kötet egyik
legérdekesebb vonása éppenséggel
ez: egy jelentôs, sôt, nagy írót a
hazafias propaganda szolgálatá-
ban látni. „Britons never, never,
never will be slaves”, vagyis a
britek soha, soha, soha nem lesz-
nek szolgák, hangzik a
Rule, Bri-
tannia!
, az angol néphimnusz
refrénje, s ez a rendíthetetlen szi-
lárdság sugárzik az elbeszélôi iró-
niáját ezúttal jobbára felfüggesztô
Maugham regényébôl is.
S mégis, a hátországi történet
mindvégig leköti az olykor kétség-
kívül somolygó olvasó figyelmét, s
még nagyjából kikövetkeztethetô
fordulataival is szórakoztató
lektûrnek bizonyul. Ebben
Tábori
Mihály
gördülékeny fordítása is
a segítségünkre van, s magya-
rító munkáját mindössze egyet-
len komolyabb kifogás érheti.
A Henderson család mátriárkáját
ugyanis a regény lapjain következe-
tesen „Anyusnak” becézik gyerme-
kei, s ez roppant komoly stílustö-
rés. Hiszen a legkevésbé sem anyus
ô, hanem anya: egy angol anya.
Partvonal, 2011, 256 oldal, 2990 Ft
László Ferenc
életpályájukat, és figyelemreméltót
produkáltak a maguk hivatásában.
Tudjuk, hogy a magyarországi
cigányság döntô többsége nemhogy
ilyen helyzetben nincs, de még elemi
életkilátásaik is súlyos veszélybe
kerültek. Könyvünk szereplôi ezért
nem az általános helyzetet, a nagy
átlagot tükrözik – sok tekintetben
kivételesek. Nem közvetlenül mi
választottuk ôket, hanem olyan
munkatársak tanácsaira hagyat-
koztunk, akik jól ismerik a hazai
roma közéletet, illetve munkájuk,
kutatásuk révén tudják, kikhez
érdemes fordulni. Ôk ajánlották
azt is, hogy a skála legyen a lehetô
legsokszínûbb. Egyrészt legyenek
a névsorban hírességek – így ott
szerepel
Oláh Kálmán
, a világhírû
jazz-zongoramûvész,
Szalóki Ági
,
a népszerû énekesnô,
Szalai Antal
,
a tévébôl jól ismert prímás,
Danis
Lídia
színésznô,
Jónás Tamás
költô,
Balogh Katesz
táncos,
Far-
kas Róbert
hegedûmûvész,
Baranyi
Mária
rádiós vagy
Bársony Kata
dokumentumfilmes. Másrészt
legyenek ott azok, akiket közéleti
tevékenységük révén lehet ismerni,
mint
Rézmûves Melinda
néprajzos,
Orsós János
tanár, iskolaszervezô,
Mohácsi Erzsébet
jogvédô,
Far-
kas Tibor
agrármérnök,
Szirtesi
Zoltán
orvos vagy
Varga Erika
divattervezô. De szerepeljenek
azok a kitûnô szakemberek is,
akik inkább csak ügyfeleik, híveik
körében ismertek, de akiket meg-
becsül a saját közösségük – ilyen
például
Karczagi Mária
szociális
munkás,
Tóth József
lelkész,
Orsós
Zsuzsanna
biológus,
Baranyi Béla
kômûves vállalkozó,
Sohonyai
Péter
zenekarszállító,
Szajkó Gyula
katonatiszt,
Dinók Henriett
jog-
kutató,
Rostás Ottó
rendôr vagy
Nagy János
, aki szülôfalujának,
Bogádmindszentnek a polgármes-
tere.
n
Milyen módszerrel dolgozott a
portrék megírásakor?
– A találkozókat Korniss Péter
kollégájának és segítôtársának,
Módos Gábor
nak a mûtermébe
– Ennek a kötetnek a létrejöttét
Török András
kulturális mene-
dzser barátunk szorgalmazta
– Korniss Péter fotográfussal
találkozóra hívott minket, és
megmutatta nekünk azt az ame-
rikai könyvet, amelybôl az ötle-
tét merítette. A könyv címe
The
Black List
, és a szerzôk –
Timothy
Greenfield-Sanders
és
Elvis
Mitchell
– tömörített interjúkkal
és remek fotókkal olyan fekete
honfitársaik portréit sorakoztatják
föl benne, akik sikeresek lettek a
maguk pályáján. Adaptáljuk ezt
mi úgy a hazai viszonyokra, szólt
a megbízás, hogy romákat válas�-
szunk, és azt mutassuk be, hogy a
mi roma szereplôink hogyan bol-
dogultak, és mit adtak a világnak,
Magyarországnak. Megtetszett
nekünk ez a feladat, Török András
magánszponzori támogatást szer-
zett a kötet kiadásához, a Summa
Artium Kft pedig segítséget nyúj-
tott a fotografálás-interjúkészítés
megszervezéséhez, és miután össze-
állt a névsor, 2010 szeptemberében
végül megkezdôdhettek a találko-
zások könyvünk szereplôivel. Az
eredeti cím egyébként egyszerre
jelenti a feketék névsorát is, meg
azt is, hogy feketelista, szégyenlista
– úgyhogy mi sem akartunk ennél
szürkébb vagy simulékonyabb
címet. Egy döbbenetesen aljas ver-
sike segített hozzá a megoldáshoz.
n
Hol és mikor találkozott elôször
ezzel a kötetben is idézett mon-
dókával: „Egy sor akác, egy sor
fûz, egy sor cigány, egy sortûz”?
– Már javában dolgoztam a
könyvön, amikor megnéztem a
Trafóban egy dokumentumdrá-
mát, és abban skandálta ezt egy
szavalókórus. A darab a roma-
gyilkosságokról szólt,
Lengyel
Anna
rendezte, és az alkotók,
a közremûködôk úgy gyûjtötték
hozzá az anyagot, hogy beszélgettek
az áldozatok, sôt, az elkövetôk hoz-
zátartozóival meg más érintettek-
kel, vagy csak „az utca emberével”
– így akadtak rá erre a nép ajkán
termett rigmusra. Meglehetôsen
sokkoló élmény volt, ezért dön-
töttem úgy, hogy megfogom a
versike harmadik sorát, és kiraga-
dom magunknak címnek. Hogy ne
felejtsük el, hol élünk, és hogy ezzel
a fajta folklórral szembeszegezzük
magunkat a mi huszonnégy inter-
júalanyunkkal együtt.
n
Hogyan választották ki a sze
replôket?
– Hát nem a véletlen mintavá-
lasztás módszerével. Olyan szemé-
lyiségeket kerestünk, akik – amel-
lett, hogy öntudatosan vállalják a
maguk cigányságát – sikerre vitték
A remény listája
„Minden jóakaratú embernek”
W. Somerset Maugham: A legsötétebb óra
Az angol anya
Egy sor cigány – Huszonnégy mai magyar
címmel jelent meg
a Corvina kiadó gondozásában
Závada Pál
szövegével,
Korniss
Péter
fotóival az a gyönyörû kötet, melyben 24 magyar cigány
portréja található. Az íróval beszélgettünk a könyvrôl.
Fotó: Bodó Gábor