Évzáró
M
edical
T
ribune
2011.
december
15.
3
– A szenvedések csillapítására
akkor is lehet erôfeszítéseket
tenni, ha azok az élet megrövidí
tésével járnak. De azt nem kérheti
a beteg, hogy megöljék.
n
Csakhogy ezek együtt jár
nak, még ha a szándék más
is;
Márkus Attilá
nak nem
régiben megjelent egy azóta
rendôrségi nyomozást is
kiváltó tanulmánya arról,
miképpen adagolták túl a
morfiumot Magyarországon
a beteg tudta, beleegyezése
nélkül, ha úgy tetszik, jó
szándékból... De hadd kér
dezek valami személyeset.
Köztudott, hogy ön Antall
József lelki támasza volt.
– Barátok voltunk, de nem
volt közöttünk gyóntatói kap
csolat.
náziával, az orvos asszisztálta
öngyilkossággal és más, az
élet végét érintô kérdésekkel
kapcsolatban.
– Az eutanáziát nem engedi meg
az egyház, de amirôl beszéltünk,
nem is az. Az eutanáziát elutasít
juk, de ez nem azt jelenti, hogy
egy katolikus embernek min
dent meg kéne tennie azért, hogy
tovább éljen. Nem. Elutasíthat
bizonyos dolgokat. Nem köteles
mindent elfogadni, amit az orvos
tudomány az élet meghosszabbí
tása érdekében esetleg még nyúj
tani tud. Akár azt is mondhatja,
hogy mindez olyan sokba kerül,
hogy ezt a pénzt inkább a csa
ládomra hagyom, mintsem hogy
még két hónapig vegetáljak. Nem
akar meghalni, de mindenáron
élni sem.
n
És mi van akkor, ha valakinek
elviselhetetlenek a szenvedései?
nem is, néhány ilyet megtapasz
taltam életem során. Ilyen a hit.
Nem abban hiszek, hogy meggyó
gyulok, hanem abban, hogy Isten
csodát tehet velem. Ezt kérem.
n
Ma már felmérések is vannak
arról, hogy akikért imádkoz
tak, jobban gyógyultak azok
nál, mint akikért nem emeltek
szót. Nem lehetne ezt jobban
használni az orvoslásban?
– Nem. Aki a hit közelébe
kerül, annak ezt a lehetôséget fel
kell kínálni, de ez azért nem egy
statisztikailag felmérhetô kategó
ria. Ez személyes viszonyrendszer.
Nem lehet kiszámítani a törvé
nyeit. Tudom azt, vagy hiszem
azt, hogy van egy személyes lelki
ség, és azt megpróbálom igénybe
venni. De azt hozzátenném: aki
Istenhez fordul, elfogadja a másik
lehetôséget is. Nem köti minden
áron az ebet a karóhoz, hogy ha
nem segítesz, akkor ne is gondolj
arra, hogy az üdvösségért kopog
tatok nálad... Amikor Szent Pál
fogságba került, tudta, hogy kön�
nyen halálos ítélet várhat rá. Azon
gondolkodott, miért is imádkoz
zék, hiszen egyszerûbb volna, ha
meghalna, és azonnal Krisztushoz
kerülne. Ha viszont itt marad, még
sok jót tehet, így arra jut, inkább
azért imádkozik, hogy még marad
hasson, azzal a tudattal, hogy ha
mégis a másik lehetôség követ
kezik be, a maga részérôl jobban
jár... Nem kell tovább bajlódnia,
hanem célba érkezett...
n
Ön is azt mondta az egyik
beszélgetés alkalmával
Han
kiss Elemér
nek, hogy szabad
nak érzi magát, de tart egy
nagyobb fajta szabadság felé...
Mégis: nem viheti mindez nem
megfelelô irányba a dolgokat?
Arra gondolok: volt rá példa,
hogy különféle szekták tag
jai együttes öngyilkosságot
követtek el, hogy mielôbb az
Atya színe elé léphessenek...
– Az Atyát itt ne említsük, mert
ôk aligha voltak keresztények...
Igen, lehet ilyen vallási helyzet,
de a kereszténységben erre nem
lehet hivatkozni. Én magam nem
siettethetem a halálomat. Az Isten
kezébe kell tennem ennek a döntés
nek a jogát. Kérhetem, hogy vegye
el az életemet, mert nem sok örö
möm van benne. Imádkozhatok
ezért, de nem kereshetem magam
a halált. Kevésbé emlegetik ezt
manapság, de a régi keresztény
morális tanításhoz hozzátartozott,
hogy az ember igenis mondhatja
azt: ilyen áron nem akarok élni.
n
Ennek ellenére, a katolikus
egyház nagyon szilárd állás
pontot képvisel, szemben pél
dául a reformátusokkal, akik
jövôre új, minden korábbinál
megengedôbb állásfoglalást
készülnek meghozni az euta
ilyesfajta dolgok bekövetkez
hessenek? Egyáltalán: kinek a
hitérôl van itt szó? A betegérôl,
vagy azért a gyógyítóé sem
mindegy?
– A keresztény gyakorlatban,
de magában a Bibliában is, soka
kat visznek Jézus elé, gyógyulást
remélve. Jézust lenyûgözi azok
hite, akik hozzá fordulnak. Erre
való tekintettel tesz csodát. Nem
magának a hitnek van öngyó
gyító ereje; azt gondoljuk, hogy
az Úristen az, aki beleavatkozhat
egy ember életébe. Erre tere van;
olyan lehetôségeket használ föl,
amelyeket mi nem ismerünk.
n
De hát a Bibliában ki is mon
datik: a te hited meggyó
gyított...
– Igen, de a hit nem olyan, mint
egy kötél, amelyet ha földobok, föl
mászhatok rajta. A kötél Istenhez
vezet, akit a tapasztaltak arra kész
tethetnek, hogy gyógyító módon
avatkozzék be a beteg életébe.
n
Ha nem haragszik, itt azért
meg kell kérdeznem: miért
pont ott, akkor és úgy? Min
múlik, hogy beavatkozik-e
Isten, csodát tesz-e vagy sem?
– Azt hiszem, ezt nem lehet
ilyen mechanikusan megszabni.
Nem olyan ez, mint egy bíróság,
hogy akinek igaza van, annak
igyekeznek igazat adni. Ez nem
igazságszolgáltatás, hanem sze
mélyes kapcsolat Istennel. Isten
maga szuverén ajándékozó, ad
vagy nem ad. Lehet, oka van rá,
hogy miért nem ad, de azt lehetet
len kifigyelni, milyen módszerrel
lehet elnyerni a kegyeit. Odaadás
sal kérjük, és bízzunk benne, hogy
megesik rajtunk a szíve. Mert ez
a lehetôség is megvan. Azt kell
mondjam, talán azért olyan tar
tózkodóak az orvosok, mert saját
szakmájukban is vannak olyan
tapasztalataik, hogy esetleg még
sem az történt, amit ôk föltétlenül
szükségszerûnek tartottak...
n
Volt az ön életében ilyesfajta
tapasztalat?
– Ismertem valakit, akinek az
orvosok szerint le kellett volna
vágni a lábát. Azt mondták, ha
nem teszik, elüszkösödik a vég
tag, ami végzetes lehet a beteg
számára. Ô azonban nem egye
zett bele a mûtétbe. Tornázott,
összeszedte magát, és vérerei
átvették a beteg ütôér szere
pét. Futóversenyre nem ment,
de hosszú életet élt, miközben
használta a saját lábát. Ha sokat
n
Soha nagyobb szükség nem volt
ember és ember, a gyógyító
és a beteg közötti humánus
kapcsolatra, mint ma, amikor
mindez háttérbe szorulni lát
szik. Egy, a kultúra és a vallás
kapcsolatáról szóló írásában
azt írja: az ember idônként
mindentôl fél, holott a félelem
rossz tanácsadó. Ön életét
elsôsorban az oktatásnak és a
nevelésnek szentelte, de élet
tapasztalata alapján hogyan
látja, kell ma félnie egy gyó
gyíthatatlan betegnek?
– Azt gondolom, nem kell fél
nie; egy hívônek különösen nem.
Az embernek tudomásul kell ven
nie, hogy az élete behatárolt, s
készen kell lennie arra, hogy egy
szer csak vége lesz. Az, hogy vala
kinek a betegsége gyógyíthatat
lan, ezen csak annyiban módosít,
hogy olyankor az ember tudja:
most egy küzdelmes szakasz
következik az életében. Bizonyos
mértékig veszteségekkel járó sza
kasz, utána pedig befejezôdik az
élete. Ez azonban azt is jelenti,
hogy ennek megfelelôen elren
dezheti a viszonyait.
n
Csakhogy mindez a mai világ
ban tabukkal övezett dolog.
Nemcsak a „halandók”, de az
orvosok sem vesznek tudomást
a halálról. Sokan elhallgatják
a halálos betegség tényét is,
hiába van törvény rá, hogy
a betegnek joga van tudnia
a saját állapotáról, kivéve,
ha ezt kifejezetten elutasítja...
– Én azt hiszem, hogy valami
fajta reményre akkor is szüksége
van az embernek, ha az orvos
tudomány már egyértelmûnek
látja a helyzetet. Valami esélyt
lehet hagyni...
n
Lehet vagy kell?
– Talán úgy a pontosabb, hogy
kell. Hiszünk a csodákban, de
azért persze a helyzetet tuda
tosítani kell. Lehet imádkozni,
de azért a beteg dolga ilyenkor
elsôsorban az, hogy fölkészüljön
az eljövendôre. Azt kell mond
jam: meg is lehet köszönni, hogy
nem váratlan csapás sújtott le
valakire, hanem marad ideje,
elrendezheti a dolgait.
n
Az Újszövetségben számos cso
dáról olvashatunk, lett légyen
szó vakságról, lepráról vagy a
halott Lázár feltámasztásáról.
Rendkívül izgalmas kérdés,
hogy vajon miféle, mekkora
és milyen hit kell ahhoz, hogy
Jelenits István a hit és a gyógyítás kapcsolatáról
Isten mint szuverén ajándékozó
Az orvosoktól azt kérjük, lássák világosan tudományuk
korlátait és ne veszítsék szem elôl az embert – mondja egye-
bek között a
Medical Tribune
-nak adott interjúban
Jelenits
István
piarista tanár, a néhai Antall József miniszterelnök
jó barátja. Az egykori rendfônök szerint nem maga a hit,
hanem az Istennel való személyes kapcsolat az, ami meg-
hozhatja a gyógyulás csodáját.
Névjegy
Jelenits István
Széchenyi-díjas piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hit-
tan szakos tanár. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1951-ben.
A fölvehetô növendékek számának korlátozása miatt csak a bölcsészkar elvég-
zése után, 1955-ben lépett be a rendbe. 1959. augusztus 28-án tett örökfo-
gadalmat, és ugyanebben az évben Egerben szentelték pappá. 1985 és 1995
között a piarista rend magyarországi tartományfônöke.
Számos hosszabb és rövidebb írása jelent meg a Szentírásról, Janus Panno
nius, Pilinszky János költészetérôl, irodalomról, nevelési kérdésekrôl és más
témákról – elsôsorban a
Vigilia
és az
Új Ember
hasábjain. Tótfalusy István írói
álnéven verseket is írt. Összegyûjtött mûveit az Új Ember Kiadó 1999 és 2001
között öt kötetben jelentette meg.
Folytatás a 4. oldalon
Fotó: MTI