Kultúra
M
edical
T
ribune
2011.
november
17.
15
Elsô fényképezôgépét 1912-
ben kapta. Hogy pontosan
mire használja, az ekkor
még nem volt világos elôtte;
nem volt újságok keresett
fotóriportere, a technikát is
alig ismerte; mondjuk így,
vasárnapi fotós volt. De már
ekkor is azt ûzte, ami késôbb
tudatos tevékenysége és
mûvészetének egyik lényegi
vonása lett: toll helyett Ker
tész a fényképezôgéppel
írta naplóját, a fénnyel
rögzítette az életben szer
zett benyomásait. Ezekbôl
igencsak kijutott neki, a
fronton súlyosan megsebe
sült, és az 1. világháborús
eseményeket rögzítô képei már
ekkor elárulják nagyfokú érzé
kenységét. És még valami fonto
sat: Kertész mûvészi érdeklôdése
nem elsôsorban emberközpontú.
Ennek ellentmondani látszik, hogy
korai, magyarországi korszaká
ból a maga idejében két képe lett
híres, de egyik sem fénykép a szó
valódi értelmében, hanem inkább
festészeti pótlék: mindkettô
inkább a magyar késôromantikus
piktúra hatását mutatja; az
Alvó
férfi
szinte a hasonmása Mun
kácsy híres
Ásító inas
címû
festményének, míg
A vak
muzsikus
többek közt
Hollósy Simon fômûvét,
A Rákóczi induló
t idézi.
E fotókkal feltûnést keltett,
ugyanakkor visszhangta
lan maradt az 1917-ben,
Esztergomban készült,
Víz
alatti úszó
címû remekmû,
mely radikális szakítás bár
miféle földhözragadt rea
lizmussal; nem a kép „cse
lekménye” vagy tárgya,
hanem a fények, a víz ref
lexei, az elúszó, a szó min
den értelmében cseppfolyós
formák alkotják a lényeget.
Kertész, ha még csak tapo
gatózva is, de rálépett arra
az útra, mely érett mûvészetének
leglelkét jelenti.
Persze csak a sokat emlegetett
modern mûvészeti Mekkában,
Párizsban nyílik rá alkalom, hogy
immár gátlások nélkül kiteljesítse
pályáját. Itt, az avant-garde csil
lapíthatatlan lázában élô város
ban, a számtalan zseni és ál-zseni
társaságában, a seregnyi emig
ráns között kevéssé vagy alig
kellett attól tartania, hogy nem
értik, félreértik, vagy kigúnyol
ják. Ha nem is lett olyan sikeres,
mint honfitársa, Brassai, gyorsan
megalapozta hírnevét; 1928-ban
rendszeresen dolgozik a híres
VU
magazinnak, 1931-tôl pedig az
Art
et Médecine
címû orvosi újságnak;
Németországban is rendszeresen
publikál. Ekkoriban készül amo
lyan ars poeticának is tekinthetô
fotója. A cím,
Az árnyékfestô
szimbolikus jelentôségû, noha egy
mindennapi eseményt rögzít: lét
ráján állva egy szobafestô a falra
vetülô árnyéka mellett húzogatja a
festôhengert, azaz önmaga árnyé
kát festi. Így lesz a teljesen hét
köznapi munkatevékenységbôl
mûvészi hitvallás. Párizsban derül
ki, milyen hihetetlen érzéke volt
André Kertésznek az absztrakci
óhoz, anélkül, hogy fotói a szó
szoros értelmében tárgyatlanok
lennének.
A villa
címû 1928-as
remekén nem az evôeszköz, a tárgy
a lényeges, hanem annak árnyéka,
azaz a formák és képmásaik önfe
ledt játéka a fényben. Sokat tanult
barátja, a nagy holland mester,
Piet Mondrian hûvösen szenve
délyes, a végsô formákig, vagyis
pusztán a vonalig lecsupaszított
absztrakt képeibôl. A Mondrian
pipáját és szemüvegét megörökítô
kép
A villa
méltó párja.
Absztrakcióban a legmes�
szebbre Kertész a
Torzulások
(„Distortions”) címû sorozatá
ban ment. Több tükör által eltor
zítva, két meztelen nôi modellt
ábrázolnak e festmény jellegû
fotók. A maguk korában megüt
közést és elutasítást kiváltó képek
manapság inkább kimódoltsá
guk, túlzott artisztikumuk miatt
hathatnak kissé félresikerültnek.
A végletekig vitt absztrakció nem
áll jól Kertésznek.
Noha Franciaországban meg
lehetôsen megállapodott életet
él, nagy szakmai elismertségnek
örvend, 1936-ban mégis úgy dönt,
hogy New Yorkba települ át.
Ismerve a történelem alakulását,
utólag persze helyesnek látszik
e választás, ám eleinte komoly
nehézségekkel küzd, „ellensé
ges” nemzetisége miatt a világhá
ború elsô szakaszában csak kor
látozottan vállalhat munkát. Az
ötvenes-hatvanas években aztán
kiteljesedik a melankóliára hajló
mûvészete: legjobb mûvei megint
nem embereket, hanem tárgyakat
ábrázolnak, a házkéményekrôl,
gyárakról, épületekrôl készí
tett sorozatai a mûfaj tökéletes
remekei, a nagyvárosi magány
lenyûgözô emlékmûvei. Híres
képe, az 1937-ben fotózott
Elve-
szett felhô
inkább vers, mint
fénykép – rövid dal az otthonta
lanságról.
Utolsó korszaka szívbemarkoló
és a gyász jegyében áll: Salamon
Erzsébetnek, 1977-ben elhunyt
feleségének állít emléket egy több
száz polaroid képbôl álló sorozat
tal. Embert ismét hiába keresünk
e fotónekrológokon, az imádott
asszonyt egy New York-i butik
ban véletlenül fellelt, olcsó üveg
szobor jeleníti meg; a különbözô
bonyolult technikai trükkökkel
felvett sorozatból fénybôl emelt
síremlék lesz – nemcsak a felesége,
de részben önmaga emlékére is.
Magyar Nemzeti Múzeum,
megtekinthetô 2011.
december 31-ig
Bán Zoltán András
André Kertész retrospektív kiállítása
A mélabús árnyékfestô
Kertész Andorként született, és André Kertészként halt
meg. Ha belegondolunk ebbe, ráadásul egymás mellé írjuk
anyakönyvi adatait – 1894, Budapest – 1985, New York –,
máris sejthetjük, mennyire jellegzetesen 20. századi magyar
mûvészsors volt az övé.
rendkívül intenzíven koptatja a
hangszálakat. Nérójában viszont
nyoma sincs a finomkodásnak, a
takarékoskodásnak. Úgy hódítja
meg teljes erôvel a szédítô magassá
gokat, hogy nincsenek stúdió-trük
kök és mikrofonmankó. Aki ezen a
felvételen hallja elôször Jarousskyt,
megérti, miért lett éppen ô a hang
faj emblematikus képviselôje.
Veronique Gens túl fiatal
Agrippinája okozhatott némi
zavart a színpadon, csak énekére
figyelve viszont úgy tûnik, hogy a
szerep minden árnyalatát tökélete
sen uralja. A háromszorosan ostro
molt Poppeának (Ottone, Néró és
Claudius is megrészegül bájaitól)
Ingrid Perruche
kölcsönzi hang
ját, megejtôen és pontosan. Remek
Claudiust hallunk
Nigel Smith
-tôl,
Thierry Grégori
e (kontratenor)
pedig olyan erôs Ottone szerepé
ben, hogy böngészni kezdünk: mi
van manapság ezzel az énekessel.
Úgy tûnik, hogy elsôsorban taní
tással foglalkozik. Narciso kis sze
repben tûnik fel a darab harmadik
kontratenorja
Fabrice di Falco
. Az
egykori kritikák szinte egyként pró
fétálták: „biztosan hallunk majd
még róla”. Igazság szerint a jóslat
nem jött be, di Falco nem futotta
be a tehetségével arányos pályát.
Szerintem Jarousskyt meg
gondolkodtatta két pályatársa,
Thierry Grégorie és Fabrice di
Falco karrierje…
Molnár Szabolcs
elôadás megjelenése volt (2004), a
produkció késôbb DVD-re is fel
került. Miként Gardiner, ô is min
den kasztrált szerepet kontrateno
rokra osztott ki. Amiben viszont
új volt, hogy az operát lényegében
húzások és rövidítések nélkül szó
laltatta meg, a 3 CD-n nem keve
sebb, mint 82 track sorakozik.
Amikor egy CD-turkálóban
ráakadtam Dukas legutóbb aján
lott
Kékszakállú
jára, ezt a felvételt
sem tudtam otthagyni. Két, ma is
sugárzó csillag szerepel a lemezen,
a címszerepet
Veronique Gens
,
Nérót pedig
Philippe Jaroussky
alakítja. Aki hallotta varázsla
tos budapesti „chanson”-estjét,
gondolhatta úgy, hogy Jaroussky
kissé óvatosan terheli hangját,
énekét rafináltan elfinomkodja –
ám mindezért nem kárhoztattuk,
hiszen a kontratenor hangképzés
Háromszáz év távlatából könnyû
megmagyarázni, hogy mi varázsol
hatta el a velencei közönséget az
1709–1710-es szezonban. Händel
rendkívül szórakoztató és lendüle
tesen elmesélt sztorit kapott kézhez
a librettó szerzôjétôl, két mívesen
kidolgozott nôi figurát (Agrippina
és Poppea), erkölcstelen alakok
egész seregét, és – talán illett volna
ezzel kezdeni – a kétes tanítású
operaremeket áriák tömegével
(40!) díszítette fel és aranyozta be.
A komoly-komolytalan ele
mek sûrû váltakozása, a már-
már mûfajparódiába hajló zenei
töménység az elmúlt évtize
dek színházi trend-szemfülesei
nek is felkeltette a figyelmét: az
Agrippina
rendezôi szempontból
a legingerlôbb Händel-darabok
közé tartozik. Ehhez képest nem
készítettek belôle túl sok CD- és
DVD-felvételt. Az 1990-es években
McGegan
és
Gardiner
vette fel, a
kritikusok szerint Gardiner interp
retációja egyértelmûen jobb – fôleg
azért, mert a kasztrált szerepeket
egytôl-egyik kontratenorokkal
(
MichaelChance,DerekLeeRagin,
Jonathan Peter Kenny
) énekeltette.
A felvételtörténet következô állo
mása a nálunk kevésbé ismert
Jean-
Claude Malgoire
által vezényelt élô
Az
Agrippina
volt Händel elsô igazán átütô sikerû darabja
– kissé érthetetlen viszont, hogy a zeneszerzô életében egy-
szer sem újították fel.
Händel: Agrippina
Gyöngyszem a turkálóból
Torzulás n° 41, 1933 (André Kertész önarcképével). Zselatinos ezüst papír pozitív, kései nagyítás.
Maison Européenne de la Photographie, Párizs
Erzsébet és én, 1933. Zselatinos ezüst
nagyítás az 1960-as évekbôl. Collection
of Sarah Morthland, New York
Polaroid, 1979. július 3. Polaroid SX-70 original. A Stephen
Bulger Gallery jóvoltából