Interjú
M
edical
T
ribune
2011.
november
17.
3
n
A Semmelweis Tervben fel-
vázolt rendszer kulcsfigurái
– akárcsak a rendszerváltás
óta meghirdetett minden egyes
egészségügyi reform eseté-
ben – a háziorvosok lennének.
Egy elöregedett, megfáradt,
sok esetben kiégett szakmacso-
portról beszélünk.
– Ez mind igaz, de tegyük gyor
san hozzá, hogy ugyanakkor a
szaktudásuk kiváló, jó alapot je
lentenek a továbblépéshez, bár
ehhezkétségkívül kellômotiváltság
szükségeltetik. A háziorvosi praxi
sok erôsítésével egy jóval olcsóbb
és a beteg számára is elônyösebb
ellátás irányába tudjuk terelni az
embereket, hiszen a szakrendelé
seken megjelenôk jó részét ôk is
helyben el tudnák látni.
n
Az, hogy ebben mennyire érde-
keltek a háziorvosok, a történet-
nek csak az egyik fele. A mási-
kat az önjáróvá vált emberek
alkotják. A háziorvosok – külö-
nösen a nagyobb városokban –
nemegyszer legfeljebb a gyógy-
szerrendelés miatt bemutatott
zárójelentésbôl tudják meg,
merre járt, s mi okból a beteg.
Az persze igaz, hogy meg kell
szüntetni az emberek bolyon-
gását az egészségügyben, de
vajon mennyire lesz szigorú az
új rendszer?
– A szabad orvosválasztás jelen
leg azt jelenti, hogy a beteg bár
hova fordulhat, de annak az intéz
ménynek, amelyet felkeres, joga
van elutasítani, ha a jelentkezô
a területi ellátási kötelezettsé
gén kívülrôl érkezik. Ez a szabad
orvosválasztás fennmarad, de
csak
a térségi határokon belül
.
Egyértelmûen meghatározzuk,
hogy hova tartozik a beteg, s ha
valóban ott jelenik meg, akkor
semmiféle indokkal nem utasít
ható el. Az alap progresszivitási
szint esetében egyébként azt a
beteghez legközelebbi intézményt
jelöljük ki, amelyben az adott
ellátást biztosítani tudják szá
mára. Ugyanakkor, térségen belül
választhat egy másik kórházat is,
ha abban jobban bízik. Mivel pon
tosan definiáljuk a progresszivitási
szinteket, valamint azt, hogy ott
milyen beavatkozások végezhetôk
– s hogy ennek mik a minimális
feltételei –, kiegyenlített, jó színvo
nalat remélünk biztosítani.
n
Az emberek többsége legfel-
jebb csak igen komoly betegség
– s az ezzel párosuló nagy
ijedtség – okán keres nagyobb
távolságra kórházat vagy klini-
n
S mi lesz az egyete-
mekkel?
– Oktatási feladatuk
ból kifolyólag nekik is
vannak, s lesznek egyes
szintre sorolt ágyaik.
n
Egy pillanatra térjünk
még vissza a betegirá-
nyításnak átkeresz-
telt beutalási rend-
hez. A rendszerváltás
elôtti szigorú rendszer
határait is átlépték
a betegek, amennyi-
ben volt elég pénzük
a paraszolvenciára.
Nem tartanak attól,
hogy az új rendszer-
ben nô a hálapénz
jelentôsége?
– Egy jó informatikai
háttér mellett nem.
n
Ezek szerint mégis
egy nagyon szigorú,
r igid rendszerrôl
beszélünk!
– Nem hiszem. Abból
kell kiindulni, hogy mi
van, s hogy ez nem mûködik.
A háziorvosnak is szüksége van
arra, hogy tudja, fogadják-e ott
a betegét, ahová beutalja, s nem
küldhetik tovább. Hasonló a
helyzet a mentôk esetében. Jól
definiált feladat- és felelôsségi
körök születnek, amelyek nagyon
fontos dolgok, emberéletek múl
tak és múlnak rajtuk. Nem egy
statikus, íróasztal mellett kitalált,
hanem dinamikus rendszert aka
runk. Miután feláll az új struk
túra, a térségi egészségszervezési
központokban az ellátási felada
tok folyamatos elemzése alapján
azonnal megkezdjük a finom
hangolást.
n
Elérkeztünk a struktúrához…
– A kijelölt államigazgatási
szerv a GYEMSZI (Gyógyszeré
szeti és Egészségügyi, Minôség- és
Szervezetfejlesztési Intézet), ame
lyen belül jelenleg két fôigazgató
ság viszi az ügyeket: az Egészség
szervezési és Finanszírozási, illetve
a Minôségfejlesztési és Intéz
ményfelügyeleti Fôigazgatóság.
A megalakuló Térségi Egészség
szervezési Központok (TESZK)
ebbe a struktúrába tagozódnak
majd be.
n
A gyakorlat szintjén miként
mûködnek majd ezek a szerve-
zetek?
– Egyelôre erre a kérdésre nem
tudok válaszolni, ez most van
kialakulóban.
n
Mi szerepel a tervekben? Mi
lesz a kórházvezetôk szerepe,
hatásköre?
– A fôigazgatók napi opera
tív teendôit illetôen nem várha
tók nagy változások. Az álta
luk vezetett intézmény hosszú
távú stratégiájának megalko
tása viszont tovább már nem
kát. Ebbôl a szempontból érde-
kes, vajon az új struktúrában
hol helyezkednek el, milyen
szerepük lesz az országos inté-
zeteknek. Pontosan körülír-
ják-e igénybevételük feltételeit,
vagy marad a jelenlegi „szabad
bejárás”? Korábban egyébként
arról szóltak a hírek, hogy
felülvizsgálják a szerepüket.
– A legfontosabb kérdés ezzel
kapcsolatban a progresszivitás.
A térségek kialakítása nem öncél,
nem légbôl kapott dolog. Ennek
az alapját az adja, hogy a legtöbb
szakmában – a legtöbb beteg
ségben – a nyújtható teljes ellá
tási spektrum körülbelül 1–1,5
millió lakosra értelmezhetô. S ez
még az úgynevezett ritka betegsé
gek jelentôs részére is igaz, mert
akkora az elôfordulásuk, hogy a
hatékony és minôségi ellátás biz
tosítása érdekében érdemes fenn
tartani egy önálló intézeti struk
túrát. Ugyanakkor vannak olyan
ritka beavatkozások, amelyek
nem férnek bele a régiós hatá
rokba, ilyen például a szív- vagy
a tüdôátültetés. Itt megmarad
nak az országos centrumok, s ha
ebbôl egy van, akkor annak nyil
ván országos ellátási kötelezett
sége lesz majd.
n
Vegyük például az onkológiát,
hiszen a rosszindulatú dagana-
tos betegek ellátását az ország
számos pontján onkológiai cent-
rumokban végzik. Megmarad-e
az Országos Onkológiai Intézet
kiemelt szerepe a betegellátás-
ban, vagy ezt szûkebben fog-
ják értelmezni: az adatgyûjtés,
a módszertan, a protokollok
kidolgozásának központja lesz,
mint ezt tervezték már évekkel
korábban is?
– A kérdést mi úgy tesszük
fel: vajon az adott ellátáshoz
több helyen, lényegében orszá
gos lefedettséggel hozzá lehet-e
jutni, vagy csak néhány helyen.
Az utóbbi esetben – amennyiben
más feltételek is fennállnak –
országosan kiemelt, IV. szintként
definiáljuk, ami nem azt jelenti,
hogy a III. szintnél magasabb,
hanem azt, hogy ritka. A tér
ségi centrumokkal (III. progres�
szivitási szint) kapcsolatban is
el kell oszlatnunk egy félreér
tést. Nevezetesen azt, hogy ide
kizárólag a legsúlyosabb esetek
vagy a legkomplikáltabb, drága
ellátásra szoruló betegek tartoz
nak. A centrumoknak is vannak
az egyes, illetve a kettes (városi,
illetve megyei) ellátási szinthez
tartozó ágyaik.
értelmezhetô önálló feladatként,
csak az országos vagy térségi ellá
tási stratégiába szervesen illesz
kedve. Az összehangolt tervezési
munkában való közremûködés a
GYEMSZI egyik feladata. Jelen
leg finanszírozási és kapacitásel
osztási modelleken dolgozunk,
számolunk, algoritmusokat vizs
gálunk, egyszóval most amolyan
processzor szintû munka zajlik.
Amikor az intézmények átvé
tele megtörténik, kialakulnak a
térségek, fontos feladatunk lesz
az intézményekkel való kapcso
lattartás, az adatok gyûjtése,
azok elemzése, a finomhango
lás – javaslattétel a kapacitás,
a kötelezôen ellátandó területek
módosítására stb.
n
A finanszírozás a maguk igaz-
gatóságának a területe. Az új
finanszírozási rendszerrôl eddig
csupán annyit hallottunk, hogy
majd lesz.
– Annak eldöntése, hogy milyen
finanszírozási rendszer legyen, az
államtitkárság feladata. Az input
finanszírozás viszonylag egyszerû:
adott a feladat és a pénz. Ennek
az a hátránya, hogy nem ösztö
nöz jobb minôség elérésére. Ezért
vezették be a háziorvosi praxisok
és a népegészségügyi programok
kivételével az úgynevezett output
finanszírozást, vagyis a kimenô
teljesítményre alapozott finanszí
rozási rendszert. A kórházaknak,
amíg önálló gazdasági egységek
voltak, az volt az érdekük, hogy
minél több bevétel minél keve
sebb kiadással párosuljon. Tehát
mindenféle finanszírozási tech
nikával el kellett érniük, hogy
magas szintû kimeneti teljesít
ményt produkáljanak. Amennyi
ben az állam azt mondja az általa
irányított intézményeknek, hogy
ez a feladat, ezt kell elvégezni,
ebben az esetben már
inkább az orvosokat,
egészségügyi dolgo
zókat kell motiválni
a jó teljesítményre.
n
Egy korábbi, a hbcs
finanszírozással foglal-
kozó konferencián a
szakértôk úgy vélték,
folyamat f inansz í ro-
zássá kellene tovább-
fejleszteni a jelenlegi
rendszert.
– Van olyan elkép
zelés, amely egy adott
betegség kezelését a
járóbeteg-ellátástól az
aktív kórházi kezelésen
át a rehabilitációig, kró
nikus ellátásig egyetlen
egységként kezelné, egy
finanszírozási techni
kával. Ez is felmerült.
Jelenleg szakértôi cso
portok vizsgálnak min
denféle lehetôséget.
n
Mikorra kell elkészül-
niük? 2013 elejére?
– Úgy gondolom, igen; addig
marad a jelenlegi finanszírozás.
Jövôre felállítjuk az új struktúrát.
Lényegében egy kapacitásalapú
tervezésbôl indulunk ki, hiszen
adott a status quo, nem tudunk
kórházat építeni ott, ahol szükség
lenne rá. Ha beindul a rendszer,
akkor az ellátásokat a változó
szükségletek alapján tovább tud
juk finomítani, s ehhez rendeljük
az új finanszírozást.
n
Egyre többen teszik szóvá – fô
ként a jövô évi költségvetés ter-
vezetét látva –, hogy többletfor-
rások nélkül elképzelhetetlen az
átalakítás. Nyilván készítenek
valamiféle költségkalkulációt –
ebben milyen számok szerepel-
nek? A másik: bár az egészség-
ügyben jól láthatóan zajlik egy
generációváltás, de ez egy kis
ország egyetlen szakértôi gárdá-
val. Lesz elég szakember az új
feladatokhoz?
– Bár az államigazgatási jöve
delmek nem tudnak versenyre
kelni a piaci munkaerô-árakkal,
ez nem jelenti azt, hogy a ver
senyszférából nem tudunk merí
teni. Meglepôen nagy lelkese
dést tapasztalok: nem egy olyan
jelentkezô van, aki felsôvezetôi
pozícióból idejönne jóval keve
sebb pénzért, mert úgy gon
dolja, hogy végre tehet valamit
az ágazatért. Sokan történelmi
lehetôségként élik meg a jelen
legi helyzetet, mondván, végre
olyanná alakíthatják az egészség
ügyet, amilyennek mindig is látni
szerették volna. Nagyon jó szak
emberek jelentkeznek úgymond
önkéntes munkára, mellettük sok
fiatal helyezkedik el nálunk, velük
megjelenik, s belôlük nevelôdik ki
az új szakértôi gárda.
Horváth Judit
Vágyak és remények: az államosítás nem cél, hanem eszköz
A Semmelweis Tervrôl – talajközelben
Javában zajlik a hazai egészségügyi rendszer újrainstallálása,
bár ki hitte volna, hogy alig két évtizeddel a rendszerváltás
után újra az államban találjuk meg azt az erôt, amely a remé-
nyek szerint képes rendet teremteni az ágazati káoszban.
A központi „kéz” nem cél, hanem eszköz, amit idôvel állítólag
majd a decentralizálás követ.
Dr. Drexler Donát
ot, a GYEMSZI
Egészségszervezési és Finanszírozási Fôigazgatóságának
vezetôjét kérdeztük a várható változásokról.
Fotó: Bodó Gábor