Interjú
M
edical
T
ribune
2013.
április
25.
3
n
Az Országos Vérellátó Szolgálat
a nevében foglaltak végrehaj-
tójaként él a köztudatban,
holott számos egyéb, hason-
lóan fontos feladat található
még a portfóliójában. De talán
kezdjük mi is a vérellátással.
Bulvárkacsa a vérhiányról
nyaranta megjelenô hír vagy
természetes jelenség, amibôl a
kánikulai uborkaszezon kény-
szere generál hírt?
–
Van egy természetes szinusz
görbe, amely az emberek életrit
musához igazodik. Két hullám
völgy van, a nyári, illetve a téli…
n
…
karácsony tájéka?
– …
nem, mert akkor min
denkinek lelke van, hanem
az ünnepeket követô idôszak.
Némi változás azért idôrôl idôre
tapasztalható. Tavaly például
a nyár közepe már nem volt a
szinuszgörbe alján, amiben nyil
ván jelentôs szerepe volt annak,
hogy különféle akciókat hirdet
tünk, például családi véradást,
ahol a gyerekek játszhattak, volt
mászófal, s kisebb ajándékok. El
kell azonban oszlatnom azt a tév
hitet, hogy a ciklikusság magyar
jelenség. Egész Európában ez van.
Még az is elôfordult, hogy az
egyik szomszéd országból meg
környékeztek bennünket, nem
tudunk-e rajtuk segíteni. A másik
pedig az: mihez képest sok vagy
kevés a rendelkezésünkre álló vér
készítmények mennyisége? Talán
végre meg kellene határozni a
szükséglet nagyságát. Ez eddig
még sohasem történt meg. Most
akkora a vér iránti szükséglet,
amennyi rendelkezésre áll belôle.
Nincsenek a klinikumban olyan
protokollok, amelyek szabályoz
nák a szükséges vér mennyiségét,
nem megfeledkezve természetesen
arról, hogy egy orvosi beavatko
zás során bármikor elôfordulhat
többlet vérszükséglet.
n
Szokásjog határozza meg az
OVSZ vérkészletének nagy-
ságát?
–
Így van. Ez egyébként hos�
szú ideig stagnált, mostanában
azonban egy picit emelkedett az
igény. Mint kiderült, azokban a
fôleg kis kórházakban, ahol nincs
pénz az alapos kivizsgálásra,
illetve megfelelô gyógyszerek
vásárlására az idôs betegeket vér
rel roborálják. Mi jóban vagyunk
a klinikummal, az elmúlt tíz
évben – különösen az elmúlt két
esztendôben – jelentôsen javult
földrajzi elhelyezkedése révén
átmenô állam, ám annak elle
nére, hogy sok vírusfertôzés
kerül be Európába – olyanok is
például, amelyek korábban leg
feljebb csak Afrikában fordultak
elô –, a nálunk letelepedni kívá
nók száma még mindig alacsony.
A visszakereshetôség érdekében
kevés helyen fontosabb a taj-szám
megléte, mint nálunk, amit min
dig igen szigorúan ellenôrzünk.
Emellett arra törekszünk, hogy
visszatérô donorjaink legyenek,
tehát egy fix véradóbázis, ami
szintén ad egyfajta biztonságot.
Az évi 400-450 ezer vérvételhez
van egy 250 ezres véradóbázisunk,
akik vissza-visszatérnek, évente
többször is adnak vért. Ebben
tehát erôsek vagyunk, egyáltalán
nincs mit szégyellnünk. Ugyanak
kor nem tudjuk erôsíteni a szûrési
funkciót, nem tudjuk megtenni
azt, amit jobb gazdasági helyzet
ben lévô államok megtehetnek.
n
Például?
Kötelezôen szûrjük a HIV, a
hepatitis B és C vírusokat, s elvég
zünk két további, nem kötelezô
vizsgálatot. Nézzük a szifiliszt,
mivel bizonyos idôszakokban
magas volt a fertôzöttek száma,
bár lényegében most sem ala
csony. Emellett rákeresünk a
lezajlott hepatitis B-fertôzésekre,
elvégezzük az úgynevezett anti-
HBc-vizsgálatot, amely ha reak
tív eredményt ad – annak elle
nére, hogy a véradó nem beteg
–,
kizárjuk a véradásból. Tehát
rendelkezünk biztonsági több
lettel, de nem áll módunkban
molekuláris biológiai vizsgálato
kat végezni, amelyek segítségével
a hepatitis C esetében például a
jelenlegi 70 helyett 14-20 napra
rövidíthetnénk az úgynevezett
ablak periódust. A HIV ebbôl a
szempontból nem annyira érde
kes, mert olyan teszttel dolgo
zunk, ahol ez a bizonyos ablak
–
vagyis amikor nem látjuk a
fertôzést, mert nincs ellenanyag –
mindössze nyolc nap.
n
Sokba kerülne a többletvizs-
gálat?
–
Számításaink szerint más
fél milliárdba. Jelenleg 1,3 mil
liárd forintot fordítunk az ellen
anyagok szûrésére, ez emelkedne
körülbelül 3 milliárdra. Egy olyan
országban, ahol az átfertôzöttség
nem magas. Manapság nagyon
sok államban téma, hogy mit érde
mes s mit nem szûrni. Svédország
például megjelenése után rögtön
bevezette a molekuláris biológiai
szûréseket, pár évvel ezelôtt pedig
részt vettem azon a nemzetközi
konferencián, ahol a svéd egész
ségügyi miniszter bejelentette:
eddig és nem tovább, a jövôben
–
mivel sokba kerül, s a hozadéka
kisebb a vártnál – nem végeznek
molekuláris vizsgálatokat.
az aneszteziológusokkal is a kap
csolatunk, közülük egyre többen
tûzik zászlajukra, hogy saját terü
letükön a vérfelhasználást vala
milyen módon szabályozzák.
n
Túlbiztosítják magukat vérrel
egy-egy mûtét elôtt az orvosok?
–
A vér felhasználását számos
tényezô befolyásolja, az orvos kéz
ügyessége éppúgy, mint a gyorsa
sága, vagy például az, hogy mek
kora mûtéti rutinnal rendelkezik.
Ugyanazon típusú mûtéthez az
egyik orvos négy, a másik kettô
egység vért kér, a harmadik pedig
azt mondja, hogy köszönöm, vér
nélkül megoperálom. Ezért támo
gatható az egészségpolitikának
az a régi törekvése, miszerint
bizonyos típusú beavatkozásokat
csak ott végezzenek, ahol ezekbôl
két- vagy háromszáz mûtétet csi
nálnak évente.
n
Lehet tudni, hogy végül mennyi
vér kerül a lefolyóba?
–
Nem tudjuk. Létezik ugyan
egy visszajelzési kötelezettség,
a transzfúziós jelentô lap, ám a
kórházaknak csak 60-70 száza
léka van „egyenesben” – ôk azok,
akik folyamatosan eljuttatják
hozzánk –, az intézmények egy
része azonban nem küldi, holott
törvény írja elô. Most megpróbál
juk egyszerûsíteni az adatlapot,
hogy kevesebb legyen az admi
nisztráció, de vannak olyan kér
dések, amelyeknek a követhetôség
érdekében mindenképp szere
pelniük kell. Ha például másfél
évtized múlva valamilyen igen
fránya vírus elôkerül, akkor tud
nunk kell, hogy ki kapott abból a
vérbôl, volt-e valamilyen tünete,
egyáltalán a vérrel kaphatta meg
a fertôzést vagy sem.
n
Miért nem szankcionálják a
hanyag intézményeket?
–
Nem áll módunkban, az
OVSZ ugyanis nem hatóság.
n
A közvélemény figyelmét az
AIDS megjelenése hívta fel a
vér biztonságának fontossá-
gára. Dicsekedhetünk a hazai
helyzettel, vagy jobb, ha hall-
gatunk?
–
Ez két dolgon múlik: egy
részt azon, hogy milyen egy
ország bizonyos vírusokkal való
átfertôzöttsége, a másik pedig
az a vizsgálati paletta, amivel
szûrjük a vírusokat. Mondhat
juk ugyan, hogy megnôtt a mig
ráció, vagy hogy Magyarország
n
Amennyire fontos és jó, hogy
Magyarország nem átfertôzött
állam, annyira sokat panaszkod-
nak a szakemberek a donorok
általános egészségi állapotára.
Valóban ennyire rossz a helyzet?
–
Létezik egy úgynevezett kiszû
rési ráta, amely 2005 körül még
8-10
százalék volt, tehát ennyien
estek ki a magukat egészséges
nek tartó, véradásra jelentkezôk
közül. Ez néhány dunántúli
megyét kivéve kisebb-nagyobb
mértékben mindenhol emelke
dett, ma már akad olyan terület,
ahol eléri a 16 százalékot! S ez
nem csak a betegségekkel nyil
ván érintettebb középkorúakra,
illetve idôsebbekre jellemzô, sok
fiatalt, akik elôször jelentkeznek
véradásra, el kell küldenünk, mert
olyan rossz a vérképük, alacsony
a hemoglobinjuk. Tavaly például
30
ezer fiatalt szûrtünk ki anémia
miatt. Kétségtelen persze, hogy a
kiszûrtek száma függ az orvostól
is, hiszen a kötelezô vizsgálatok
mellett vannak szubjektív elemek
is. Ezzel együtt magas a szám.
n
Évekkel ezelôtt sokat panasz-
kodtak a kórházak, hogy
nagyon drágán adja az OVSZ
a vért. Most is magas az ára?
–
A vér hatósági áras, az utolsó
jelentôsebb áremelés 2005-ben
volt, s egy igen kis mértékû,
parciális 2008-ban. Egy egység
– 250
ml – vörösvérsejt jelenleg
7300
forintba kerül, miközben
mi 13 ezer forintért állítjuk elô.
Ez egyébként a legalacsonyabb
Európában, s most nem Belgium
hoz hasonlítom magunkat, ahol
ugyanez a mennyiség több mint
40
ezer forint, vagy Ausztriához,
ahol magasabb 20 ezernél, hanem
a környezô országokhoz. Magyar
országon nem gyártanak vérzsá
kokat, amelyek ára folyamatosan
emelkedik, a szûréshez használt
teszteket, illetve a vércsoport
megállapításához nélkülözhetet
len reagenseket. Arról már nem is
beszélve, hogy a donorokat is elô
kell „teremteni”, s végig finan
szírozni azt a hosszú automati
zált folyamatot, amíg elôállítjuk
a gyógyításhoz nélkülözhetetlen
vért. Ez a rendszer azért tartható
fenn, mivel a munkatársaink
döntô többsége – 1200 dolgozó
ból több mint 800-an – asszisz
tens, akik vagy a laboratórium
ban végzik a betegszerológiát,
vagy a vérkészítményt állítják elô.
Az ô alacsony órabérüknek tud
ható be, hogy míg a kórházakban
a bérköltségek ma már túllépik a
60
százalékot, nálunk ez az arány
csak 40 százalék, a pénz nagyobb
részét a beszerzések viszik el.
n
Amíg ki nem öregszik az áldo-
zatvállalásra hajlandó réteg…
–
Azzal tudtunk manipulálni az
elmúlt években, hogy a munka
folyamatok racionalizálása révén
kevesebb munkatársat alkalma
zunk három mûszakban, az ily
módon szabaddá váló összeggel
viszont megemeltük az éjszakai
pótlékot, ami nálunk nem 30,
hanem 65 százalék. Kevesebbért
senki sem jön éjszaka labormun
kát végezni. Még egy elônye van
a dolognak: éjszaka is mennek
folyamatosan a gépek.
n
A kényszernyugdíj milyen mér-
tékben érinti az OVSZ-t?
–
Alig, összesen kilenc mun
katársunkat, hét orvost és két
asszisztenst. Annak idején sokkal
nagyobb drámát okozott a nôk
40
éves munkaviszony utáni
nyugdíjba vonulásának lehetô
sége, mivel hetvenen kérték a
nyugdíjazásukat. Akkor kény
telenek voltunk fiatalítani, így
manapság a szolgálatnál 41 év az
átlagéletkor. Ugyanakkor a 12-24
órás munkarenden belül olyan
rendszert alakítottunk ki, amely
nek eredményeként a munka
mennyiségétôl függ, hogy éppen
mennyien vannak bent.
Horváth Judit
Vérellátás: „elfolyó” forintok
Kis magyar abszurd
Pénz hiányában a kisebb kórházakban vérrel roborálják az
idôs betegeket. Nincsenek protokollok, amelyek szabályoznák
a felhasznált vér mennyiségét egy-egy beavatkozás során.
A kórházak 7500 forintot fizetnek egy egység vérért, amely-
nek önköltsége 13 ezer forint. Csak néhány példa – az egész-
ségügynek ez a szegmense sem nélkülözi a tipikus magyar
abszurdot. Interjú
dr. Miskovits Eszter
rel, az Országos Vér
ellátó Szolgálat tíz éve kinevezett fôigazgatójával.
Fotó: Bodó Gábor
