Ted Kennedy1 életéről szóló számos visszatekintés említi, utóbb megbánta, hogy nem fogadta el, amikor Richard Nixon2 felajánlotta, hozzanak tető alá kétpárti megállapodást az egészségügyi reformról. E sajnálkozásából némely kommentátor azt a tanulságot szűri le, hogy a ma egészségügyi reformereinek meg kellene tenniük azt, amitől Kennedy annak idején visszahőkölt, és együttműködő kezet kellene nyújtaniuk a másik félnek.

A hidegháború éveiben, a matuzsálemi korú szovjet pártfőtitkárok állapota komoly biztonsági tényezőnek számított. A kozmetikázott egészségügyi közlés azonban nemcsak a diktatúrákban, a demokráciákban is bevett gyakorlat. Míg például XIV. Lajos egészségi állapotáról rendszeresen közleményt jelentettek meg, François Mitterand volt francia elnök négy nappal a Maastrichti szerződéssel kapcsolatos népszavazás előtt jelentette be, hogy prosztatarákban szenved, holott néhány nappal korábban még jóindulatú elváltozásról adtak hírt orvosai. J. F. Kennedy is a modern média lehetőségeit kihasználva lett amerikai elnök, bár rosszabb egészségi állapotban volt, mint idősebb vetélytársa, Nixon.panoráma:12-14.oldal.

Pilóta a bútorboltban A poszt-vietnami trauma tüneteként és egyben gyógyírjaként jelentkező hetvenes évekbeli filmterméshez (A taxisofőr, A szarvasvadász, Apokalipszis most) hasonlóan újabb al-alműfaj van kialakulóban: a poszt-9/11 vagy para- 9/11 filmek sorozata. Niels Mueller rendezői bemutatkozása az első közülük.A szeptemberi merényletsorozat nem csupán azonnali direkt hatással volt a filmgyártásra – számtalan alkotás vetítését ideiglenesen betiltották, másokat egyes jelenetek miatt újra kellett forgatni –, de a következő három évben a téma kényessége miatt csak nagyon óvatosan fogalmazó öngyilkosrobbantós és arab terroristákról szóló mozgóképek vetülhettek a gyöngyvászonra. A Richard Nixon- merénylet okosan cselezi ki az amerikai közélet „virtuális” cenzorait, amikor a kóros elidegenedéssel és fejlődő skizofréniával küzdő Samuel Bicke (Sean Penn – Carlito útja, Titokzatos folyó) tettlegességig fajuló bekattanását a vietnami háború utolsó éveibe helyezi. A valós eseményeken alapuló történet főszereplője egy tönkrement családi életű, anyagilag és lelkileg meglehetősen instabil figura (neve valójában Byck volt), aki összes sérelméért az ország első emberét, a „legsikeresebb üzletembert”, Richard Nixont hibáztatta. 1974-ben, hat hónappal az elnök botrányos lemondása előtt a valódi Byck megkísérelt eltéríteni egy repülőgépet, hogy azzal a Fehér Házba csapódjon és meggyilkolja Nixont. Igaz, hogy a kor Scorsese, Cimino és Coppola mesterműveinek szellemiségét idézi, az előbb a családi gumiabroncsüzletben dolgozó, majd irodabútorok értékesítésével foglalkozó Bicke azonban nem a fronton, hanem a hátországban veszítette el józan ítélőképességét. Mueller filmje egyértelmű párhuzamot von a két „gyarmatháborús” korszak között, a hetvenes évek derekára ültetett gépeltérítő merénylettel – szándékosan – össze is mossa a két időszakot, de a lényeg változatlan: az amerikai társadalom betegségeinek kezelése fontosabb feladat a világpolitikai csendőrszerepnél.