Christo alkotásai a Ludwig Múzeum fotókiállításán Elszántan dolgozik évtizedek óta egy bolgár származású, ma Amerikában élő „őrült csomagolóművész”, Christo. Feleségével, a nyilvánosság számára szintén csak keresztnevét használó Jeanne-Claude-dal mára világhírre tettek szert eredeti, gigászi vállalkozásai: a textíliába, nejlonba bugyolált, majd pár hét után kicsomagolt szobrok, hidak, tájelemek. Annyi bizonyos, a művek lebontása után mindig mindent visszaállítanak eredeti állapotába, kárt nem tesznek. Az előkészítő vázlatok, montázsok, modellek, grafikák értékesítéséből teremtik meg a monumentális alkotások hatalmas költségeinek fedezetét – szponzorokra nem támaszkodnak, ragaszkodnak teljes függetlenségükhöz. Körülbelül ennyi tudható felületes sajtóhírek alapján sajátos – ahogyan ők nevezik – „környezetművészetükről”, mert valójában kevés ember látja saját szemével az alkotásokat. Bár a becsomagolt Reichstag hírére ötmillió ember zarándokolt Berlinbe az akció tizennégy napja alatt, világviszonylatban mégis elmondható: a megvalósulás helyén, és rövid ideje alatt nemigen tartózkodnak nagy tömegek. Természeténél fogva tünékeny, nehezen hozzáférhető művészeti formát választott az alkotópáros. Van viszont egy állandó fotósuk, Wolfgang Volz, aki évtizedek óta fényképezi a Christo-projekteket. Az ő átlelkesített, ember és táj bonyolult kapcsolatát felmutató természetfotói láthatók a nyár végéig a Ludwig Múzeumban – közöttük több teremnyi, Christo-műveket ábrázoló kép is. Egykor nagy port kavart, rég lebontott óriásinstallációk fotódokumentumaira számít az ember, majd ahogy körbesétál a falfelületnyi fényképek között, lassan kiderül: aki netán elutazott Japánba, hogy pillantást vessen a színes ernyőkkel teleszórt sivár domboldalra – messze nem látta a teljes művet. Ennek nemcsak a méret az oka: ahogyan él, lélegzik a táj, változnak a fények, a színek, az időjárás, úgy él, lélegzik a műalkotás, pillanatról pillanatra mást mutat és mást is mond. Ha valaki, akkor Wolfgang Volz az, akinek lehetősége volt és van sokat elcsípni az installációk életének beszédes pillanataiból, lehetséges jelentéseiből, hiszen ő minden alkalommal ott ül és vár. Emelvényre mászik és vár. Helikopterre száll és vár – jelen van mindvégig, akár becsomagolt fák, akár tájak, akár építmények mondandóját fürkészi. Mennyire mást sugallnak a textíliába bugyolált svájci fák napnyugtakor, amikor – áttetsző „tojáshéjba” zártan – elnyúló, fenyegető árnyak között, sötét felhők alatt állnak sebezhetőn, újjászületésükre várva, mintha költői, álmodó, másvilági élőlények lennének. És a kijózanító reggeli fényben, amikor ronda, idomtalan csomag módjára, az emberi beavatkozástól organikus létüket vesztett „ipari objektumként” merednek a részvétlen ég felé. Pedig nem történt más, mint hogy az alkotók értő, gondos kézzel bekötöztek, átmenetileg elrejtettek, majd visszaadtak a tekintetnek pár teljességgel hétköznapi fát. A hirtelen támadt hiány, a megszokott kontextusukból kiemelt, elidegenített tárgyak helyén maradt űr viszont értelmezésre vár, gondolatokat provokál – fogékonnyá teszi a látást, az elmét. Máshogy néz az ember a párizsi Pont Neufre, ha látta már béna, bepólyált, sebesült, szárnyaszegett betegnek a lázas esti szürkületben, vagy látta a leomló textília alkotta csillogó, lélegzetelállító oszloprendet, a  híd másképp érvényesülő valószínűtlen méreteit, architektúráját.