2021. június. 15., kedd - Jolán, Vid.
hirdetés
hirdetés

A beszélgetésterápia segít a súlyos skizofréneken

A súlyos skizofréniában szenvedő emberek, akik izolálódnak a társadalomtól, visszahúzódnak, és akikről azt gondolják, hogy nem lehet rajtuk segíteni, mégis meg tudják tanulni, hogy aktívabbak és munkaképesek legyenek egy olyan beszélgetésterápia alkalmazásával, amelyet eredetileg a depressziósok kezelésére alkottak meg – erről számoltak be kutatók október 3-án.

Ez az új eredmény azt jelenti, hogy ezek a betegek sokkal inkább képesek életük megjavítására, mint azt korábban feltételezték, és ha más vizsgálatok is megerősítik ezt, akkor megváltozhat annak az USA-beli mintegy egymillió embernek a kezelése, akiknek normális életvitelét betegségük súlyosan akadályozza.

A kezelés – amely a kognitív viselkedésterápia egyik formája, és az önpusztító gondolatok hatástalanítására fókuszál – motiváltabbá teszi a betegeket és enyhíti tüneteiket. Korábbi vizsgálatokban már használtak kognitív technikákat, hogy segítsék kezelni a skizofrének hallucinációit és hogy javítsák figyelmüket és emlékezetüket. A mostani vizsgálat volt azonban az első, amely az ún. negatív tünetek ellen vette fel a harcot – a kedvetlenség, a kimerültség és az érzelemszegénység ellen, amelyek következtében sok beteg magányra van kárhoztatva, napjaikat a TV előtt cigarettázva töltik, vagy lakásaikban rejtőznek.

Dr. Bob Buchananra, a Marylandi Egyetem orvoskarának pszichiáterére, aki maga nem vett részt a vizsgálatban, nagy hatást gyakoroltak az eredmények. „Ezek a betegek már jóformán mindent kipróbáltak – gyógyszereket és pszichoszociális kezeléseket egyaránt –, és több orvos, illetve ellátórendszer feladta velük kapcsolatos reményeit. Ha van valami, ami változást hozhat az életükbe, az hihetetlenül jelentős fejlődés” – mondta.

Az Archives of General Psychiatry legutóbbi számában megjelent közleményben a Pennsylvaniai Egyetem kutatói arról számoltak be, hogy járóbeteg-rendelésekről 31 skizofrén beteget vontak be a vizsgálatba, akikkel hetente egyszer beszélgettek kb. egy órán át, miközben a páciensek tovább szedték gyógyszereiket. Minden beteget rávettek, hogy tűzzön ki magának egy célt; ez lehetett például az, hogy munkát találjanak, vagy visszamenjenek az iskolába, vagy hogy szoros kapcsolatot létesítsenek valakivel. A terapeuta segítségével ezután a betegek fokozatosan próbálták megközelíteni céljukat; kezdetben csak annyit tettek esetleg, hogy elmentek kávézni, betértek egy közeli könyvesboltba vagy önkéntes munkát vállaltak egy közösségi központban.

„Hosszú időbe telt, amíg a betegeket sikerült bevonni a terápiába” – mondta dr. Aaron T. Beck pszichiáter, a szerzők egyike, aki évtizedekkel ezelőtt kitalálta a kognitív terápiát, nagyjából ugyanakkor, mint Albert Ellis, aki hasonló technikát alkalmazott.

A terapeuták valamennyien pszichiáterek vagy Ph.D.-t végzett szakemberek voltak, és valamennyien a módszert leíró ismertetők alapján dolgoztak. Segítettek a betegeknek korrigálni az olyan önpusztító hiedelmeket, mint például, hogy „ostobaság akár egy kis kockázatot is vállalni, mivel a sikertelenség lesújtó hatással van az emberre”, vagy hogy „új barátságokat kötni nem éri meg az energiát”. Hat hónap elteltével a betegek mérhető javulást kezdtek mutatni, és 18 hónap múlva egyértelműen látszott a kezelés haszna: az ún. Global Assessment Scale-en, amely a betegek általános működőképességét méri, szignifikánsan magasabb pontszámokat értek el a kezeltek.

„Átlagosan mintegy 10 pontot ugrottak felfelé a skálán, ami a működőképesség szempontjából szerintünk eggyel magasabb szintnek felel meg” – mondta Paul M. Grant, a vizsgálat vezetője. Egy 29 betegből álló kontrollcsoport tagjai, akik standard kezelésben részesültek, nem mutattak ilyen javulást.

A terápiában résztvevők érzelmi élénksége és szociabilitása nem sokat változott, de motivációjuk jelentősen nőtt, és egy részük alapvetően megváltoztatta életét. Az egyik kezelt asszony például, aki a vizsgálat előtt gyakran került kórházba, először kávét kezdett főzni a járóbeteg-rendelésen a terápia részeként, majd egy közösségi központba ment el szakácsként dolgozni. Ettől fogva nem szorult többé kórházi kezelésre.

Meg kell jegyezni azonban, hogy a szokásos kezelésekhez képest a terápia rendkívül hosszú ideig tartott. Depresszió esetén a standard kezelés három-négy hónapot vesz igénybe. A terápia időigényessége sok intézménynek problémát jelenthet. A másik gond az, hogy nem biztos, hogy a járóbeteg-szakellátások dolgozói is olyan jó eredményeket tudnának elérni, mint a Pennsylvaniai Egyetem magasan képzett szakértői.

Mégis – mint dr. Beck figyelmeztetett – meg kell érteni, hogy ez a betegség nem olyan, mint a depresszió, ami általában rövidebb-hosszabb idő múlva enyhül. Ezek az emberek maguktól nem lesznek jobban, és eddig egyetlen igazán jó kezelést sem találtak ki számukra.

Dr. Weisz Júlia
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline, The New York Times)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés

Az Ökológiai Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem közös projektje, melyben a lakosság segítségét kérik az inváziós csípőszúnyogok feltérképezéséhez.

A karantén miatti izoláció és magány kiváltképp az idős embereket fenyegeti, hiszen ők nem feltétlenül képesek lépést tartani a modern telekommunikációs vívmányokkal.