hirdetés
2017. április. 25., kedd - Márk.

Vázizomfejlesztés COPD-ben

A magas intenzitású szinuszoidális tréning nem vált ki ventilációs limitációt krónikus obstruktív tüdőbetegeknél, ezért hasznos lehet a légzési rehabilitáció során.

Janos Porszasz és munkatársainak az Experimental Physiology című szaklapban megjelent tanulmánya arra a kérdésre keresi a választ, hogy COPD-s betegek gyorsan változó terhelést alkalmazó, magas intenzitású szinuszoidális tréningje során elkerülhető-e a ventilációs limit elérése (Sinusoidal high-intensity exercise does not elicit ventilatory limitation in chronic obstructive pulmonary disease).

A rossz fizikai terhelhetőség – ami a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) egyik legfőbb tünete, és jelentősen rontja a betegek életminőségét – nagyrészt a tüdő dinamikus hiperinflációja következtében, a légzőizmok diszfunkciója miatt alakul ki. A légzési rehabilitáció a COPD standard kezelési módja, mivel általában a fizikai terhelhetőséget minden más terápiás formánál jobban növeli. Az általa kiváltott fiziológiai haszon alapvető meghatározója a tréning intenzitása: a magas intenzitású tréning élettani hatásai jóval kedvezőbbek, mint az alacsony intenzitású gyakorlásé. Azonban a súlyos COPD-ben szenvedők nagy többsége – részben az izmok gyengesége, részben a ventilációs limitáció következtében – nem jól tolerálja a magas intenzitású tréninget. A számukra előnyös tréningforma kidolgozására tett kísérletet Porszasz és munkatársainak vizsgálata.

Korábbi tanulmányok bebizonyították, hogy az intermittálóan magas intenzitású intervallum-tréning hasonló mértékben növeli az oxigénfelvételt, mint az állóképességet növelő, hosszú időtartamú edzés, azonban eddig még nem sikerült olyan tréningformát kifejleszteni, ami a nagyon súlyos COPD-ben szenvedők esetében is lehetővé tenné a maximális hatékonyságot: a maximális terhelhetőség elérését, sőt meghaladását a ventilációs limit elérése nélkül. Porszasz és munkatársai hipotézise szerint a gyorsan változó terhelést alkalmazó tréning, aminek során rövid időre a hosszú időtartamú edzés során alkalmazott maximális érték 120%-át is eléri a terhelés, jól tolerálható, és csak minimális ventilációs fluktuációt eredményez. Mint írják, a terhelés szinuszhullám formájú váltakozása előnyösebb lehet, mint a standard intervallum-tréning, amelynek során a terhelés hirtelen változik, mivel a folyamatos átmenet elég időt ad a páciensnek ahhoz, hogy alkalmazkodjon a változó terheléshez (a pedál tekeréséhez szükséges erő változásaihoz).

 

A vizsgálat

Hipotézisük igazolásához a kutatók GOLD II-IV stádiumú betegek (5 férfi és 4 nő) esetén 6 egymást követő vizit során vizsgálták meg a magas intenzitású szinuszoidális tréning hatásait. Az első alkalommal testpletizmográffal megmérték a betegek tüdőtérfogatát, megállapították a maximális terhelhetőséget (a legnagyobb erőkifejtés, amit a beteg legalább 30 másodpercig képes fenntartani), minden vizit elején spirometriás vizsgálatokat végeztek, a tréning során mérték a kilégzett levegő gáz- és a vér tejsav-koncentrációit, rögzítették az EKG-adatokat, a 4-6. alkalom során 2 percenként mérték a Borg nehézlégzés és a láb által kifejtett erőfeszítés mértékét. A bicikli-ergométeres tréning addig tartott, amíg a pedálozás frekvenciája nem süllyedt  50/perc alá, illetve ameddig a gyakorlás előre meghatározott, 20 perces időtartama le nem telt. Az ergométer számítógépes vezérlése által előállított változó terhelés szinuszhullámainak időtartama 60s, illetve 360s (magas, illetve alacsony intenzitású tréning, véletlenszerűen váltogatva az egyes alkalmak között), a szinuszhullám csúcsa az egyes betegekre megállapított maximális terhelhetőség 120%-a volt.

A magas intenzitású szinuszoidális tréninget a vizsgálati alanyok jól tolerálták: a ventiláció és az oxigénfelvétel csúcsértéke a 20 perces edzések alatt alig tért el az állandó terhelés során tapasztaltaktól, a ventiláció és a szívfrekvencia fluktuációja alacsony maradt, és a magas intenzitású szinuszoidális edzések időtartama sem tért el attól, amilyen időtartamú edzésre állandó terhelés mellett képesek voltak a betegek (a 9-ből 7 beteg elérte a 20 perces célértéket), továbbá a betegek szubjektív légszomjérzése sem különbözött a kétféle trénig során.

Ettől eltérően, az alacsony intenzitású szinuszoidális tréning során a fiziológiai válasz dinamikája a munkaterhelés változásához képest meglehetősen gyors volt, így a betegek hamar elérték ventilációs limitjüket.

 

Összefoglalás

A vizsgálat bebizonyította, hogy fiziológiailag kivitelezhető a maximálisnál időnként nagyobb terhelést is alkalmazó, magas intenzitású szinuszoidális tréning már a légzésrehabilitációs program kezdetétől fogva, aminek különös jelentőségét az adja, hogy a kedvező hatás eléréséhez alapvető fontosságú a tréning intenzitása. A továbbiakban fontos tisztázni, hogy a kardiovaszkuláris komorbiditással rendelkező COPD-s betegek esetében is jól tolerálható-e a magas intenzitású szinuszoidális tréning, illetve hogy igaz-e a szerzők feltételezése, miszerint enyhébb stádiumú COPD-ben szenvedők esetében a ventilációs válasz megfelelő tompítása érdekében rövidebb szinuszhullámokra van szükség.

Dr. Kazai Anita
a szerző cikkei

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!