Ilyen az olasz sürgősségi ellátás
A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szakmai igazgatója egy baleset miatt megismerhette az olasz sürgősségi betegellátást, tapasztalatairól a szervezet blogján számolt be.
Nekem még soha korábban nem magyarázták el, pláne kérés nélkül, hogy a műszerek kijelzőjén mi mit jelent, mit érdemes figyelni rajtuk, és milyen értéknek örülhetünk, és mikor kell esetleg aggódni. Engem egészségügyi személyzet magától még sosem világosított fel a jogaimról, itt viszont az orvos, aki kihívta a mentőt, amíg várakoztunk, ezt megtette. Elmondta a legfontosabbat, hogy Olaszországban mindig a gyerekem mellett maradhatok, ha esetleg ez valahol mégsem így alakulna, ehhez ragaszkodhatok. A mentőautóban figyelmeztettek, hogy be fogják kapcsolni a szirénát, de ne ijedjek meg, ezt inkább indokolja a forgalom, mint a lányom állapota. Az úton térképen megmutatták nekem, hogy hová megyünk.
A sürgősségi osztályon azonnal megvizsgálták a lányomat, és elnézést kértek, hogy kicsit várnunk kell, amíg eldöntik, hogy mi történjen. Aztán elmondták nekem a protokollt, hogy ilyen esetben milyen problémák kizárására milyen vizsgálatokat kell elvégezni és mennyi ideig szükséges utána a lányom kórházi megfigyelése egy másik osztályon. Mindenki beszélt angolul, nemcsak az orvosok, hanem az ápolók és még a takarító is. Mindenki, aki velünk foglalkozott, azzal kezdte, hogy bemutatkozott, és nemcsak a nevét monda meg, hanem a munkakörét is, így tudhattam, hogy kitől mit várhatok. Aki dolgozott velünk, mind javasolta, hogy mindent fordítsak magyarra az ötéves lányomnak, hogy ő is tudja, hogy mi történik. Vele sem gügyögött senki, mégis mindenki kedves volt hozzá.
Eddigi életem során azt szoktam meg, hogy a kórházban nem szeretik, ha kérdezek vagy kérek. Ha ilyesmivel állok elő, akkor tartok attól, éreztetni fogják velem, hogy valami nagy szívességet tesznek nekem. Szükség volt pár órára ahhoz, hogy legyűrjem magamban ezt a megszokást, de ehhez az kellett, hogy sorozatosan megtapasztaljam: az összes kérdésemet és kérésemet komolyan vették. Bárkit, bármiről kérdeztem, választ kaptam. Nem rázott le egyetlen ápoló sem azzal, hogy ez az orvos kompetenciája, ezért ő nem válaszol, hanem azt mondta, hogy menjünk el együtt az orvoshoz, és kérdezzük meg tőle. Az orvos a kórházban nem egy megközelíthetetlen személy volt, akihez csak vizitkor lehet szólni, és akkor is csak abban az esetben, ha ránéz az emberre. Megtalálható volt a szobájában, vagy jött-ment a folyosón, és mindenkivel szóba állt, akinek szüksége volt rá.
A történet folytatása a TASZ blogján olvasható.
