Több szexuális magatartási forma - így például a fétisizmus, a szadomazochizmus és a transzvesztitizmus - lekerül a betegségek listájáról Svédországban január 1-től.

A British Medical Journal (BMJ); a The Lancet; a Journal of American Medical Association (JAMA) és a New England Journal of Medicine (NEJM) aktuális számainak tartalmából ajánljuk.

Nemcsak kemény orvosi munkából, sok élvezetből, utazásból is állt fülöp-szigeti önkéntes létem. A harmadik világban úton lenni sajátos, embert próbáló élmény. Embert, világot megismerő, szürreális mozgás – maga a lüktető élet…    

A polgárpukkasztó John Waters 1988-as kultfilmjéből készülhetett volna késelős polgárjogi dráma vagy pettingelős tinivígjáték is. Hollywood azonban szerencsére most sem kockáztatott, és olyan műfajt választott, mely a 9/11 utáni paranoia és óvatoskodás éveiben is osztatlan sikert aratott: a musicalt.

  A polgárpukkasztó John Waters 1988-as kultfilmjéből készülhetett volna késelős polgárjogi dráma vagy pettingelős tinivígjáték is. Hollywood azonban szerencsére most sem kockáztatott, és olyan műfajt választott, mely a 9/11 utáni paranoia és óvatoskodás éveiben is osztatlan sikert aratott: a musicalt. Igaz, a Chicago és a Dreamgirls is komoly társadalmi problémákkal foglalkozott, az üzenet azonban nem bántja annyira a néző fülét, ha „dalban mondják el”, ráadásul a pergő táncok és a szorgos reflektorok kényeztetik a szemet. A Hajlakk esetében szerencsés előrelépés történt, méghozzá mindkét terepen: a szúrós párbeszédek legalább annyira pörögnek, mint a táncos lábak; a történet nem esik szét dalbetétekre és dialógusokra, hanem lényegében egybefüggő zenefolyam; a virtuóz fényképezés pedig egyszerre felel meg a legmodernebb technikai követelményeknek és a stiláris idézetek szabályainak. A koreográfusként tucatnyi kasszasikerben (Boogie Nights; Tök alsó; Kapj el, ha tudsz!) közreműködő Adam Shankman átvette a watersi lendületet, ám az eredeti film szarkazmusát dögös taktusokba csomagolta, és olyan örömfilmet rendezett, mely a szemen keresztül az agyba is eljut.Az eredeti történet szerint a hatvanas évek Baltimorejában járunk, egy átlagos amerikai városban, ahol élnek feketék, prolik, feltörekvő középosztálybeliek és hajlakkgyárosok. A legnépszerűbb tévéműsor a délutáni Corny Collins Show, amelyet természetesen egy tupíripari hajlakkmárka szponzorál, és amelyben fiatal „aranycipősök” ropják a rock and rollt. A műsorba bekerülni minden gimis számára álom, ám ha az ember fekete, akkor csak heti egy szereplésben reménykedhet, hiába fekete-fehér ugyanis a tévékészülék, „négernap” a műsorstruktúra szerint csak hetente egyszer lehetséges. Tracy Turnblad fehér, de van egy másik „defektje”, amit a társadalom nem nagyon tolerál: molett. Kedvezőtlen testalkata ellenére hősnőnk nem adja fel álmát, és addig hajlítgatja lábait és dobálja fenekét, míg Corny Collins fel nem figyel rá, és be nem válogatja az aranycipősök közé. Nagy az öröm Turnbladéknél: a mókaboltos apuka és a vasalónő anyuka (az eredetiben a transzvesztita Divine, a remakeben a felfújt John Travolta) boldogan bámulják a tévét, és nem is sejtik, hogy lányuk nem elégszik meg egy akadály legyőzésével, és jóval messzebb merészkedik: kiáll a feketék műsorhoz való joga mellett. John Waters olvasatában a hatvanas évek csiricsáré világa és a tánczene nem több abszurd díszletnél, melyben a fajgyűlölő indulatok és a vaskalapos szegregáció megjelenhetnek. Nem vitás, hogy a nagy polgárpukkasztó a hetvenes évek végén beérett nosztalgiahullám (Grease 1–2.) kifigurázásaként írta és rendezte meg metszően őszinte darabját, amely minden infantilizmusa ellenére világosan kimondja, hogy az emlékezés olyan, mint a hajlakk – lehet vele szépíteni, de ha letüdőzzük, bele is halhatunk. Shankman feldolgozásában a cselekményből kimarad az igazi összecsapás (mely az eredetiben jelképesen egy vidámparkban zajlott), a párbeszédek és dalszövegek azonban zsúfolva vannak osztályharcos és fajközi beszólásokkal, így a furcsa kontrasztot a vidáman táncoló fiatalok képe és a mosolygós szájukat elhagyó mondatok disszonanciája adja. Musical lévén az új Hajlakk sosem durvul be igazán, de végig azonos fordulatszámon pörög. A másfél méter magas Nikki Blonsky meg sem áll az éneklésben és a táncban, Turnblad papát alakító Christopher Walken egy-egy megszólalása felér Usztics Mátyás komplett karrierjével, Michelle Pfeiffer gonosz Von Tussle asszonya (a szegregáció korlátolt élharcosa) az összes kortárs hollywoodi dívát hátraküldi a spájzba, John Travolta női alakítása pedig nemcsak tisztelgés Divine előtt, de hosszú évek után a sztár első emberi megnyilvánulása. Logikus választás volt Shankman részéről, hogy a táncra és a zenére helyezi a hangsúlyt, hiszen nyilvánvalóan nemcsak a lépések sorrendjével van tökéletesen tisztában, de azzal is, hogy egy táncmozdulatot milyen szögből, milyen fények és színek mellett, milyen nyersanyagra kell rögzíteni. A Hajlakk neki köszönhetően meglepő és mulatságos, mozgalmas és tanulságos, szép és jó. A legtöbb nézőnek valószínűleg csak annyi fog leesni, hogy jól érezte magát, másoknak azonban eszükbe jut majd Pajor Tamás emlékezetes mondata: „A rock and roll az nem egy tánc.”  Kolosszus és World Press Photo   Szerintem az ősz a legjobb – mármint a kiállítótermekben, a múzeumokban. Egyrészt mert nyáron ritkán járok kiállításra, másrészt mert szerintem a múzeumok is tudják ezt: ősszel friss dömpinggel készülnek.  Néhány évvel ezelőtt egy kis magángalériában láttam először Moizer Zsuzsa különös képeit – és azóta bárhol látok egyet, azonnal ráismerek a festő kezére. Általában fejek, arcok, portrék – furcsa, légies, angyalszerű tünemények, arcukon törékeny drámaiság. Most – egészen október 9-ig – a Volksbank Rt. Istenhegyi úti bankfiókjának Galériájában állít ki két másik festővel, Paál Zsuzsannával és Tamási Claudiával. És abban is van valami örvendetes, hogy immár nemcsak állami múzeumok és kis magángalériák, hanem bankok és egyéb gazdag cégek is úgy gondolják, otthont (és pénzt) kell adni a kultúránakimages/   2007-ben Nagyszeben nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa címet. Borsos Miklós 77 üzenete címmel itt rendeznek nagyszabású kiállítást a város szülöttének műveiből, melyet szeptember 16-ig kereshetnek fel a látogatók.   Még meg sem nyílt, máris viták kereszttüzébe és az érdeklődés középpontjába került a debreceni Leonardo da Vinci-kiállítás. Az impozáns új kiállítóteremszálloda- színházterem-étterem és még sok egyéb teremkomplexumban, a MODEM-ben egy vándorkiállítás lelt átmeneti otthonra, amelyen a reneszánsz alkotó terveiből készült installációk láthatók. A gyűjtemény legnagyobb szenzációja az a hatalmas lószobor, a Kolosszus, amely állítólag Leonardo tervei és rajzai alapján készült, ötszáz esztendővel a tervek után. A rosszmájúak – vagy szakértők? – szerint nem azt a lábát emeli, amelyiket Leonardo tervezte, és nem is úgy néz ki – viszont monumentális és közönségcsalogatóimages/ A kiállítás november 16-ig lesz nyitva.   Ugyancsak vándorkiállítás az „Anne Frank – Történelem a mának” című tárlat, amely a Páva utcai Holokauszt Múzeumban látható november 25-ig. Az eddig negyven országot bejárt gyűjteményt több mint tízmillióan látták.   Ha ősz, akkor World Press Photo a Néprajzi Múzeumban: szeptember 22-én nyílik, és október 16-ig látható az a tárlat, amely minden évben rengeteg látogatót vonz. Az utóbbi egy esztendő kiemelkedő eseményeiről – nemegyszer háborúiról, természeti katasztrófáiról – készült, sokszor sokkoló és drámai képek mellett számomra mindig érdekesek a világ különböző tájain elkapott mindennapi pillanatok. A fotósok, az újságok és hírügynökségek robotosai közül sokan igazi művészei szakmájuknak, és fanatikus megszállottai hivatásuknak.   A kiállításon hagyományosan mind a művészileg kiemelkedő, mind a szenzáció szempontjából bravúrnak számító felvételek is helyet kapnak.   A Petőfi Irodalmi Múzeumban a hónap végéig látható a „Nekünk ma Berlin a Párisunk – Magyar írók Berlin-élménye 1900–1933” című kiállítás, amely a századelő Berlinjének forrongó, lázas hangulatát érzékíti meg. A kiállításhoz vetítések, koncertek, előadások is kapcsolódnak – és távolról, mégis szervesen kínálkozik mellé a Könyvhétre megjelent Berlinkötet is (Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét), amelyben mai íróink Berlin-élményükről vallanak. CS. J.

Nemcsak kemény orvosi munkából, sok élvezetből, utazásból is állt Fülöp-szigeti önkéntes létem. A harmadik világban úton lenni sajátos, embert próbáló élmény. Embert, világot megismerő, szürreális mozgás – maga a lüktető életimages/   A húsvét ebben a mélyen katolikus országban hosszú. A „Holy Week” már a csütörtök–pénteki szünnappal elkezdődik. És mivel long weekendem helyszínéül Apót, egy távoli apró korallszigetecskét néztem ki magamnak, egy fárasztó egész napos rolling clinic után (dzsipes „Mozgó Egészségügyi Szolgálat” a hegyi falvakban), este útra kelek. Huszonkét órát utaztam kompon és hajón, nagyobb és kisebb buszon (itt jeepney-nek nevezik), motorellán, azaz háromkerekű motorautón (Thaiföldön tuk-tuk a neve).   Megérte. Este hétkor taxival vitetem magam a tengerjáróhoz, a hatalmas dobozszerű komphoz. Hosszasan kígyózik a sor, vagy fél óra, míg feljutok a hajóra. Átvilágítás, motozás. Ez itt természetes, Mindanao szigete a muszlim terrorizmus őshazája. A rendőrkutya a táskáinkban kábítószer (robbanóanyag?) után szimatol. Többszintes, többkategóriájú hajó. A „turistaosztály” jó választás volt (otthon azért nem így hívnákimages/), kellemesebb az úribb emeletek fagyasztó légkondicionált zárt termeinél. A nyitott fedélzetet kellemes langyos, sós tengeri levegő mossa át. Kissé rozsdás itt minden. Szemben a falon tábla: Safety first – Jesus on board. Ez megnyugtatimages/   Vagy ötszázan pihenünk az emeletes, műbőrrel bevont ágyakon. Néhányan lepedőt, párnát is bérlünk, körülbelül 150 forintért. Takarónak megfelel az esőkabátom. A tévéből üvölt a sajátos Fülöp- esztrád, és üvöltve társalognak szomszédaim is. A magánélet tisztelete, a privacy nem éppen Fülöp- szigeti találmány. Azért jól alszom, hullafáradt vagyok. Hajnalban ágyból nézem a napfelkeltét, a tenger színeváltozását – inkább festőember ecsetjére való.   Két óra késéssel, nyolckor kötünk ki Cebu szigetén. Apró ladikokban koldusok eveznek szaporán a hajótest mellé. Néhány hónapos- éves gyerekek ringanak, alszanak benne. A frász tör rám, amikor a billegő lélekvesztőkből (igaz, egy-két méterre kifeszített párhuzamos bambuszmerevítőik védik a felborulástól), apák, anyák, testvérek, sőt egy-egy nagyi is a bedobált aprók után veti magát, de a picik fel sem ébrednek. A pénzhalászok hosszú másodpercek múlva bukkannak fel a nem túl tiszta vízből, és diadalmasan felmutatják a kihalászott érméket. A kamaszok a szájukban gyűjtik a pénzt.   Taxival átvágok Cebu modern milliós nagyvárosán. Európaiasabb, pontosabban amerikaibb, persze ez is csak olyan harmadnegyedosztályú Coca-Cola-life. Az én Mindanao-szigetem félmilliós Cagayan de Oro városa szegényebb – igaz, egzotikusabb is. Buszra szállás előtt a taxis még időben megtalál a tömegben, és kezembe nyomja a kocsijában felejtett kézitáskámatimages/   Megszólít egy apró, 30 körüli férfi: – You are from Hungary?   Kidülledt szemmel bámulom, ez olyan, mintha Pesten megkérdeznénk egy ázsiaitól, hogy ugye Szumátráról való – és tényleg.    – Megismertem az angol kiejtéséről. Alabamai kiképzésemkor volt egy vidám barátom, T. őrnagy Budapestről. Imádta a vodkát és a sört.   Kiderül, hogy a fiatalember vadászpilóta, „Don kapitány”. A buszon mellém ül, és megnyugtat, hogy nem fogok unatkozni, mert megosztja velem élete fontosabb állomásait. Megosztotta. Családja bemutatása, anyagi helyzete és ötéves tervei részletezését követően elmondta például, mennyire rühelli a korrupt politikusdinasztiákat, és hogy szociáldemokráciára vágyik. Olyanra, mint amilyen Szingapúrban és Malajziában van. Meglepett, mert ritka ronda diktatúrák. Hát igen, magyarázta, mert a liberalizmus rossz, de a szocializmusból hozott rend, egy központosított hatalommal – az lenne az igazi.   Don megállás nélkül fecseg, hol érdekeset, hol nem. Amikor jó három óra múlva nem bírom tovább, és bevallom, hogy aludnék egy picit, kissé sértődötten, de udvariasan elhallgat és elhúzódik. Nem alszom, az elsuhanó tájat, a tengert bámulom.   Háromórai tengerparti buszozást követően – trópusi táj, buli, Fanta – megérkezem a következő szigetre, Negrosra átvivő komphoz. Az átkelés csak fél óra lenne, ha lenne hajó. Van, de csak két óra múlva indul. Ez itt természetes, philippine time. Van olcsó resti, eszem valamit rizzsel, nem igazán világos, mit. Csirkedarabkák vannak benne, sajnos a fejéből is. De a mangó friss. A déli hőség elviselhetetlen, ám csodák csodája, a váró légkondicionált, így elviselhető. Mégis elviselhetetlen, mert a tévéből szörnyű szappanopera harsog, majd vicces dokumentumfilm következik arról, hogyan törik össze magukat emberek, száguldó autóból, óriáskerékből kiesve. A való világ ideért, a világ pereméreimages/  Átkelés Negrosra, Dumagetie nagyváros kikötőjébe. Ott majd vár az apói üdülő sofőrje, bizonyos Glenn, és elszállít az utolsó, korallszigetemre vivő hajóig.  Glenn azonban nem vár. Ott állok báván valahol a parton. Nyugi, majd csak lesz valahogy. Az egyik bódénál kólát iszom. Faggatom a tulajt, hogyan utazzak tovább Apo szigetére.  – Majd ők elkísérik, ott laknak – mutat rá két fiatalemberre. Valóban apóiak. Matematikai esélyem, hogy egy nagyváros peremén, az ide vagy 30 kilométerre lévő apró, 700 lakosú szigetről találok valakit, igen csekély lehetett, de mindig mázlim volt.   A fiatalemberek kedves helyi földművesek. Indulás előtt betérünk a szomszédos templomba. Gyertyát gyújtanak valakikért, és ha már ott vagyok, az én kezembe is nyomnak egyet. Udvariasságból meggyújtom és odaolvasztom a többi mellé. Önkéntelenül anyámra gondolok. Elbambulok, gombócot érzek a torkomban.   Na ki innen, felszállunk egy motorellára (5 peso, azaz 25 forint a menetdíj). Majd egy másikra, aztán egy zsúfolt jeepney-re. A röpke út vagy kétórásra sikeredik. Nem bánom: a nagyváros forgataga, a trópusi hegyek és a dél-kínai tenger látványa, barátságos farmerek és kotkodácsoló harci kakasok közé szorulva is kárpótol a kényelmetlenségért.   Utolsó előtti megálló: az Apóval szembeni falusi kikötő, közvetlenül a bűzös halpiac mellett. A kikötő virtuális, apró billegő csónakkal visznek a szabad vízen lebegő motoros hajóhoz. Amíg a rozoga bambuszlétrán felhúzódzkodom, nyakig vizes leszek. A zsúfolt hajón nagy az élet. Két transzvesztita (sok van errefelé, és sosem titkolják nemi identitásukat – furcsa ellentmondása e szemérmes országnak) egy nagydarab, részeg amerikaival barátkozik hangosan, rossz angolsággal. A többiek élvezik az ingyencirkuszt. Elindulunk. A motor asztmásan zihál, a hajó erősen imbolyog, a hullámok folyamatosan átcsapnak rajtunk – nem érdekel, kétszer nem léphetsz ugyanabba a nedves gatyába. Leköt a tenger színeváltozása, a késő délután meleg színei. A hiányzó festőecsetimages/   Ötkor a szigeten befejeződik hosszú utazásom. Van még egy órám, amíg lezuhan a trópusi este, gyorsan a vízbe vetem magam. Sznorkolok, azaz búvárszemüveggel, légzőpipával a víz alatti életet, színes korallokat és fantasztikus halakat bámulok. Nem várt ajándék: „belebotlok” egy több száz, félméteres halból álló rajba (tonhalak?). Beúszom a közepébe. Nem zavarja őket, lassan, méltóságteljesen körberajzanak – életemben nem láttam ilyen gyönyörűt és ennél irreálisabbat.   És még van 48 órám e földi paradicsomban, meg egy egész napos hazaút Mindanaóra, ahol vár a szegényrendelés Bukidnon hegyeiben. Szép az élet.

A szokásos uborkaszezontól és az arra jellemző kevés, de jól időzített durranás-bemutatótól eltérően az idei nyár filmfelhozatala meglepően sokszínű – a szex és a képregény-adaptáció azért persze dominál a kínálatban. Valódi, animált és ember-alapú állatok, svéd rendőrök, chilei transzvesztiták, pornósztárok, élőhalottak, memóriadoktorok és George W. Bush szállták-szállják meg a mozikat. Azok a konzervatív mozisták, akik a klasszikus hollywoodi dramaturgiára építő, többé-kevésbé romantikus, de mindenképpen izgalmas és embert próbáló filmeposzokat kedvelik, legjobban teszik, ha gyorsan megnézik A tűz óceánját, és utána ellovagolnak pihenni – több hasonló alkotás ugyanis nem várható a szezonban. Joe Johnston rendező (Jumanji, Jurassic Park 3) filmje Frank T. Hopkins cowboy igaz történetét meséli el az 1890-es évekből: hősünk Hidalgo nevű, fekete musztáng lovával Arábiába utazott, hogy egy 3000 mérföldes lóversenyen vegye fel a harcot a helyi bajnokokkal. A Hopkinst alakító Viggo Mortensen a született filmsztárok atlétikai jelenlétével és finom humorával száll szembe a számítógép generálta leopárddal és a hatalmas távolsággal, igaz, a forgatókönyvíró olyan szűkszavúsággal ruházta fel karakterét, hogy hozzá képest Clint Eastwood szája maga a kacsa segge. A tűz óceánja hagyományos kalandfilmhez híven csupán sztereotípiákat tud felmutatni az arab világról, a versenyszervezőt alakító Omar Sharif azonban üde színt visz a történetbe, amikor le akarja vágni a lányát elcsábító cowboy hímtagját. Az állatbarátok kedvéért megjegyzendő, hogy Hidalgót összesen öt ló alakította, és a közeli felvételekhez használt pacit Mortensen annyira megkedvelte, hogy a forgatás végeztével megvette és hazavitte.ismert nagyvárosi akció.