Ennek a kornak, vagyis a 20. század elejének a terméke az időjárási front fogalma is, ami ma is az időjárás-változás megjelenítésének legfontosabb eszköze. A frontok, vagyis az eltérő hőmérsékletű/ nyomású légtömegek találkozási felületei a ciklontevékenység nyomán jönnek létre. Többnyire a hidegfront hozza a viharos időjárás-változást, a melegfrontra az enyhülés mellett leginkább a csendes eső jellemző. A múlt század 50-es éveiben a magas légköri (főként ballonos) mérések tették hatékonnyá a 20–30 kilométeres magasságban folytatott adatgyűjtést. Ekkor még mindig csupán egy-két nap volt a megbízható prognóziskészítés maximális határideje, a beválási valószínűség azonban a térbeli folyamatok elemzésével sokat javult. Közben az adatgyűjtés eszköztára is kibővült (például az automata mérőállomásoknak, a radar- és műhold-technológiának köszönhetően), ami ismét megtöbbszörözte az adatmennyiséget, lehetővé téve a nagy pontosságú, rövid távú lokális előrejelzések – vagyis a vészjelzések – bevezetését. A hatalmas adathalmazhoz a számítástechnika biztosította a matematikai apparátust (az elméleti alapot, vagyis Newton mozgásegyenletét, illetve az ideális gázok állapotegyenletét már a századelőn is használták), az első számítógépes alkalmazásokat az USA-ban a magyar Neumann János vezetésével fejlesztették ki. Ezzel gyakorlatilag el is érkeztünk a mához, hiszen a módszerek az elmúlt fél évszázadban sokat finomodtak ugyan (leginkább az informatikában és a műholdas megfigyelésben), a tudományos háttér viszont azóta is szinte változatlan. A Nemzetközi Meteorológiai Szolgálat (WMO) jelenleg világszerte 5000 mérőállomáson (továbbá a repülőtereken és a nagyobb tengerjáró hajókon), illetve napi 1000 magaslégköri ballon segítségével méri a fizikai jellemzőket, és legalább félszáz műhold szolgáltatja a meteorológiai műholdfelvételeket. Mindez elsősorban a prognózisszámítások kiindulópontja, vagyis a kezdeti állapot pontos meghatározásához kell. A mért adatokat egy térbeli modell egymástól egyenlő távolságban lévő rácspontjaira számítják át, majd a világ legnagyobb polgári felhasználású számítógépein lefuttatják azokat az egyenletrendszereket, amelyek megoldásai adják a várható időjárási jellemzőket (hőmérsékletet, légnyomást, csapadékot, szélviszonyokat). A probléma bonyolultságát mutatja, hogy egy globális 48 órás előrejelzéshez 7–8 milliárd rácspont kiinduló adatait kell betáplálni. Kisebb területre, például a Kárpát-medence térségére jelenleg maximum 5–8 napra előre lehet olyan előrejelzést készíteni, amelynek beválási valószínűsége nagyobb, mint 50 százalék. Ez nagyrészt az utóbbi másfél évtized (számítástechnikai) eredménye, és az előrelépés ezen a területen egyre lassabb: alig valószínű, hogy 10–15 év múlva már kéthetes, megbízható prognózist tudnánk készíteni.