Az orvostudomány legfőbb célja a betegek meggyógyítása. Ha ez tökélyre jutna, vagyis ha megszűnne a gyógyíthatatlan betegség fogalma és a halál végleg elveszítené a csatát, azt a medicina feltehetően küldetése beteljesedéseként üdvözölné. De biztos ez?   A halál halála valóban a legfőbb jót jelentené, nemcsak a tudomány, de mindenki számára? Nem tudni. Ám annyi bizonyos, hogy a Nobeldíjas portugál regényíró, José Saramago új regényében éppoly komolyan, mint szellemesen gondolta át a kérdést.   Adott egy tízmilliós ország (nem Magyarország!), feltehetően Európában, ahol egy időre, pontosan fél évre a halál felfüggeszti működését, és az (élő)halottak gondja a társadalom teljesen felkészületlen nyakába szakad. Előbb vallási aggályok keletkeznek, az ország vezető papja felháborodottan nyilatkozza, hogy ha nincs halál, akkor a feltámadás tana is érvényét és értelmét veszíti, ez pedig még a legenyhébb megítélés szerint is durva istenkáromlás, mi több, isten létének megkérdőjelezése. Aztán jelentkeznek a temetkezési vállalatok képviselői, és a miniszterelnöknek címzett levelükben azonnal komoly állami beavatkozást igényelnek, és egyidejűleg kérik, biztosítsák ama jogukat, miszerint ezentúl az elhullott háziállatok temetése kizárólag az ő hatáskörükbe essék, így tartván fenn az emberi hullák kiesésével árván – és haszon nélkül! – maradt, mintegy kihalással fenyegető tisztes iparukat. És persze pénzt, minél több pénzt követelnek: „mivel az ipar eme elkerülhetetlen átalakítása mindenképpen hatalmas beruházásokat igényel, mivel egészen más egy emberi lény temetése, mint egy macska vagy egy kanári végső nyughelyre szállítása, hogy a cirkuszi elefántokról és a fürdőkádban nevelt krokodilokról ne is beszéljünk”. Az ország felbolydul. A kórházak folyosóit ellepik a menthetetlen, de meghalni immár képtelen betegek; kisvártatva az öregek otthonának fenntartói és maguk a lakók is tiltakoznak, mondván, az örök élet elviselhetetlen, akkor már „inkább a halál”.    Úgy tűnik, a „megtorpant halál” – ahogy a regényben nevezik – tökéletes káoszba taszítja a társadalmat. Egy kiút mutatkozik: mivel kiderül, hogy a határ túloldalán még él és működik a régi rend, sokan úgy döntenek, hogy a szomszédos országokba átszállítva és ott őket sebtében elkaparva szabadulnak meg (élő)halott rokonaiktól. Ám ez kínos és amatőr módszer, nem beszélve a felmerülő etikai problémákról. A gyorsabb, szakszerűbb ügyintézés érdekében hamarosan megalakul a „mapphia”, mely – természetesen titokban az állammal lepaktálva – megfelelő díjazás fejében átvállalja a családok számára sok kellemetlenséggel járó ügyletek zökkenőmentes lebonyolítását. És hogy semmi fennakadás ne legyen, arról többek közt a határ menti országok bűnszövetkezetei és kormányai gondoskodnak.   Így áll a helyzet, amikor a halál hirtelen úgy dönt, mégis folytatja tevékenységét; egy, a televízióhoz eljuttatott levelében bejelenti, hogy mintegy móresre akarta tanítani az embereket, azért akasztotta a szögre a kaszáját. De vége a durcás időszaknak, vége a sztrájknak, a halál belátja, tévedett. Ám mostantól új módszerrel dolgozik. Ezentúl egy héttel a bekövetkező sajnálatos esemény előtt minden delikvens egy kékeslila borítékban értesül eltávozása elodázhatatlan időpontjáról, így marad ideje esetlegesen függőben lévő ügyei rendezésére, elbúcsúzhat szeretteitől stb., stb. Így szól a halál a tévében. Mindenki fellélegzik. Egyelőre gondot jelent „a soha nem látott várólistán” megjelenő hatvankétezerötszáznyolcvan halott eltemetése, de a temetkezési vállalatok, mint mindig, ezúttal is bizonyítják rátermettségüket. A „mapphia” ezentúl a temetkezési vállalatoktól szedett védőpénzzel vigasztalódik, az egyház is megbékél, az állami élet visszatér a rendes kerékvágásba.   Ám ekkor újabb végzetes üzemzavar történik. Egy negyvenkilenc éves, magányosan élő csellistának címzett kékeslila boríték makacsul visszajut a feladóhoz, azaz a halálhoz. Aki nem tűrheti ezt, és úgy dönt, személyesen veszi kézbe a rendkívüli esetet: egy harminchat év körüli, sugárzóan gyönyörű asszony alakját magára öltve meglátogatja a gordonkást. Az eddig társadalmi-filozófiai szatírának látszó regény ekkor szinte észrevétlen eszközökkel változik át mélyen melankolikus, megindító szerelmi történetté. És egy gordonkára írt Bach-szvit segítségével, no meg a szerelem hatalma révén a halál ismét visszakozásra kényszerül. E fordulat és zárlat egy gyengébb író kezében óhatatlanul giccsessé válna. Ám Saramago tökéletes ízléssel és arányérzékkel viszi végig meglehetősen fantasztikus történetét. A halál – aki „jól tudjuk, soha nem alszik” – a regény végén békésen hajtja álomra fejét a szeretett férfi, az élete értelmét megnyert, úgyszólván halálosan szerelmes csellista ágyában. „Másnap senki nem halt meg.” (Európa Könyvkiadó, 2007, 242 oldal, 2600 Ft)

A modern kor népbetegségének vélt oszteoporózis régebbi, mint hinnénk: első művészi ábrázolását i. e. 5000- ből ismerjük. A legrégebbi civilizáció korába nyúlik vissza a hüvelyben ható kémiai fogamzásgátló anyagok használata. Az egyiptomi papiruszok tanúsága szerint hatékony hüvelylabdacs készíthető például a krokodil ürülékéből. A legnagyobb görög orvos, Hippokratész (i. e. kb. 460–377) is szerkesztett már gerincbetegei gyógyítására speciális tornapadot (scamnum Hyppocratis). Cornelius Africanus Scipio római hadvezér (i. e. 236–183) halotton történt császármetszéssel jött a világra. A halott anyán történő császármetszést Róma második királya, Numa Pompilius rendeletben írta elő i. e. 715-ben. Az emlőrák családi előfordulásáról már az i. e. 100-ból származó római írásokban is olvashatunk. Bár a hőmérő ötlete az 1600-as évek elején Galileo Galilei nevéhez kötődik, a lázmérést Sanctorio Sanctorius padovai orvos vezette be 1625- ben. Ugyancsak az ő érdeme a perkután tracheostomia első leírása, míg az első modern közlemény e tárgyban évszázadokat várat magára: Sheldentől származik 1957-ből. Az asztmát – amelyet már az ókorban is ismertek – az 1600-as évek végén már csaknem ugyanúgy írták le a tankönyvek, ahogyan ma. Az akupunktúrát jezsuita szerzetesek honosították meg Európában a XVII. században. Pontosan 1610. április 21-én hajtották végre Wittembergben az első orvosilag hiteles császármetszést élő terhesen. A halott anya császármetszésének legkorábbi magyarországi adata (III. Ferdinánd császár és király Praxis criminalis- a) 1656-ból való. A szülészeti fogót Jan Palfijn flamand orvos találta fel 1721-ben, bár egyes – még nem bizonyított – állítások szerint már egy angol orvos, id. Peter Chamberlen (1560–1631) is használt ehhez hasonló eszközt. A bifokális szemüveget Benjamin Franklin amerikai természettudós találta fel 1780-ban. A homeopátiát egy szász orvos, dr. Samuel Hahnemann orvos indította útjára 1796-ban. A homeopátia elméleti alapjait lerakó Samuel Hahnemann 1810-ben megjelent, Organon című könyvét a reformkor híres orvosa, dr. Bugát Pál fordította le magyarra 1830- ban. Magyarországon 1866-ban nyílt meg az első homeopátiás kórház, a pesti német református gyülekezet által fenntartott Bethesda.

Az ember 380 millió éve élt őse átmenet a halak és a szárazföldi négylábúak között – ő a régóta keresett hiányzó evolúciós láncszem. A nagy, lapos ragadozóhal feje a krokodiléra emlékeztet, erős, végtagszerű elülső uszonyaival képes volt a vízből a partra mászni. A nemrég felfedezett őslényről áprilisban a Nature hasábjain számoltak be felfedezői. A távoli ős a Tiktaalik roseae nevet kapta. Jelentése inuit nyelven „nagy sekély vízi hal”. Az őslényeket ugyanis inuit földön, Kanada sarkvidéki területén, az Ellesmere- szigeten fedezték fel. Az expedíciót Neil H. Shubin, a Chicagói Egyetem kutatója vezette.