Agykutatók egyöntetű véleménye szerint a rejtvények élezik, sőt, fiatalítják az agyat. Már az ókorban is léteztek, azóta azonban sok változáson, fejlődésen mentek át.

Számos múzeum, borpince, színházi rendezvény mellett július 8. és augusztus 2. között egy kis operafesztivál is várja a Bécstől egy ugrásra, festői környezetben fekvő apátság látogatóit.  Aki csak egyszer is betévedt a Bécs közeli Klosterneuburg apátságában immár hagyományos nyári opera-előadások egyikére, az biztosan elhatározza: ide még visszatér. A hatalmas barokk épületegyüttes császári udvara a grinzingi szőlődombok lankái tövében, szép nyári estén muzsika nélkül is romantikus élmény, hát még amikor felcsendül a zene az általában igen jól kihasznált természetes díszletek között. Idén a Fidelio szerepel a műsorban, július 8-tól tíz előadáson. Beethoven operáját Bécsben régen vitték színre új betanulásban, ráadásul a klosterneuburgiak eltekintenek a manapság oly divatos modernizálástól, és megtartják az eredetileg elképzelt környezetet.  Ez persze csak az egyik csemege, amit ez a Bécsből gyorsvasúton is megközelíthető, a belvárostól legföljebb negyedórányi autóútra lévő apátság – gyönyörű barokk templomával és nemrégiben teljes szépségében újjávarázsolt császári szárnyával – kínál. Ez utóbbit VI. Károly német–római császár (magyar királyként e néven a III.) annak idején az osztrák Escorialként álmodta meg, s ma úgy tűnik, a terv nem is lett volna nagyravágyó – ha a barokk épület is elkészül. Nem így történt. Bár 1734 és 1736 között tető alá került a kétemeletes barokk teremegyüttes, az úgynevezett kerti teremben és a márványteremben még felállították a nyolc, egyenként két és fél méter magas Atlasz-szobrot, de a mögé tervezett gigantikus folyosó és lépcső már nem készült el. Maradt minden a maga nyerseségében, a tégla nem kapott gazdag barokk díszítést, a hatalmas ablakokat 1740-ben befalazták, és pár évvel ezelőttig az épületet – a mindvégig működő apátság tőszomszédságában – raktárként használták. Tavaly óta ismét látogatható ez a rész is. A felújítókat dicséri, hogy meghagyták a nyers borítást, s a fantáziára bízzák, milyen lett volna ez a fantasztikus építmény, ha az uralkodó halála után tovább építik.  Sok mostanában feltárt csoda éppen az operafesztiválnak köszönhető. A nyaranta itt megforduló – vagy ötvenezres – tömeg jobb kiszolgálására 2001-ben mélygarázs építésébe kezdtek: a munkák közben találtak rá újabb és újabb épületrészekre és a föld alatti folyosórendszerre, amely egyenesen elvezet az apátsághoz tartozó borászathoz. Most az opera-előadások közönségének is lehetősége van arra, hogy késő este megfelelő vezetéssel – és kóstolással egybekötve – bejárja ezt a labirintust. Az apátság birtokában lévő 108 hektáros területen termesztett szőlőt saját pincészetük dolgozza fel és értékesíti. 42 kanonok és 25 lelkész lakik itt, ők üzemeltetik ezt a mára már kiemelkedő idegenforgalmi létesítményt.  A gyerekeknek minden évben egyszer külön előadást tartanak, megfelelő útmutatással, magyarázattal. Az újonnan megnyitott termekben rajzolhatnak, alkothatnak az apátság történetével összefüggő témákban. A helyhez sok legenda fűződik, ezekből a felnőttek a föld alatti helyiségekben egyedülálló világítási technikával láthatóvá tett barokk kincsek bemutatása közben is kapnak ízelítőt. A kultúrtörténeti ritkaságnak számító kert nyitva áll a látogatók előtt.  Klosterneuburg menedéke azoknak, akik a nagyváros zajától távolabb szeretnek lakni. Az apátságot körülvevő romantikus kis utcákról látni a Dunát, s annak partján egy másik, a barokktól alaposan eltérő épületet. A kortárs művészetet nemcsak kedvelő, de gyűjtési szenvedélyével támogató Essl házaspár – a Baumax építésianyag-áruházlánc ma már nyugdíjas tulajdonosa – itt építette meg múzeumát. Az épület önmagában is megér egy látogatást; egyszerű vonalak jellemzik, rengeteg a fény, a tervező kihasználta az itt oly vonzó külvilág – egyik oldalon a Bécsi erdő nyúlványai, a másikon a Duna kanyarulata – adta minden lehetőséget. Köztünk vannak „Közöttünk vagy, élők élőt szeretnek”, írja Vas István a legjobb magyar musicalben (Egy szerelem három éjszakája), és a könyvhéten ez különösen igaz állítás. Most mégis két klasszikust ajánlunk az olvasó figyelmébe, akik bár halottak, mégis köztünk vannak, baráti szellemeik soha nem hagynak cserben.  A prózaíró Kosztolányit természetesen nem kell bemutatni; úgy tűnik, a Nyugat első nemzedékéből nemcsak költőként, de elbeszélőként is ő a legnépszerűbb manapság. A két elegáns, szépen tördelt, ágyban is jól forgatható, remekül szerkesztett (Réz Pál munkája) kötet tökéletesen mutatja be a fejlődést, melyen ez a prózaművészet nagyjából harminc év alatt átment. Már az idő két végpontján álló kötetcímek is mélyen jellemzőek. Az első, az 1908-ban megjelent novellagyűjtemény a Boszorkányos esték, míg az utolsó, az 1936-os datálású könyv a Tengerszem címre hallgat. Azaz a némileg impresszionista kedélyű, futó benyomásokat, olykor ködös vagy egyenesen misztikus hangulatokat rögzítő kis pasztellképektől a végsőkig leegyszerűsödött, kemény vonalvezetésű, szigorú kontúrokkal megrajzolt acélmetszetekig jutunk el. A Tengerszem című csodálatosan letisztult novella főszereplője, a költő – Kosztolányi egyértelmű alteregója – ki is mondja a tisztaság, az egyértelműség, az egyszerűség vágyát-követelményét, miután feleségével meglátogatta a hegyvidéki fogadó alatt fekvő kis tengerszemet: „Ezután én inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély.” A hosszú, sok jelzőt díszként hordó mondatok lecsupaszodnak, gyakori lesz a szinte tőmondatos megfogalmazás, a rövid kijelentésekben alig akad egyegy jelző, melyeket persze rendkívüli műgonddal választ ki az író. A kevesebb több – ez most a vezérelv. És egyszerűbb lesz a lélekrajz is, Kosztolányi – ifjúként Freud tudatos, ám kissé naiv követője – idősödvén egyre kevésbé hitt a pszichés jelenségek tudományos magyarázatában; rájött, hogy olykor a véletlen vagy egyszerűen valami megmagyarázhatatlan – a lelkieken egyszerre inneni és túli – dolog uralja egy ember életét vagy sorsát. Egy rosszul szabott öltöny (Tailor for gentlemen), egy jelentéktelen embert indokolatlan dühvel gyűlölő kutya (Alfa), egy túlságosan elegáns rántotta (Omelette á Woburn), egy véletlenül megnyert keresztrejtvény- pályázat (Kása Ilona szerencséje), egy hebehurgya mozdulat (Kínai kancsó) mind-mind alkalmas arra, hogy feltárja egy ember létezésének riasztó mélységeit, sokféle ismeretlen poklát. E formálás alapja Kosztolányi alakmásának, Esti Kornélnak az ars poeticája: „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”. A két réteg közti átmenet prózája legsajátabb otthona.   (Osiris Kiadó, 2007, 634+627 oldal, 8500 Ft) Radnóti Miklóst elsősorban költőként tiszteljük, és szeretjük is – ami nem túlzás, hiszen statisztikák szerint az ő verseskötetei kelnek el a legnagyobb példányszámban a 20. századi jeleseink közül. Prózája sem mennyiségben, sem kvalitásban nem mérhető a Kosztolányiéhoz, és a friss kötetben közzétett (a szerkesztés Ferencz Győző gondos munkája) apró karcolatai, tárcanovellái nem is módosíthatják ezt a vélekedést. Ám a kötetből kiderül, hogy kritikusnak, esszéistának elsőrendű volt; érzékeny, meglehetősen biztos ítéletű (noha természetesen nem tévedhetetlen), jó ízlésű bíráló, a világirodalomban is biztosan tájékozódó kalauz. Meglepő, hogy – ellentétben szinte valamennyi kortársával – mennyire érdeklődött a nők által létrehozott irodalom iránt: a könyvben nem kevesebb, mint tizenöt hölgyszerzőről találhatunk rövidebb- hosszabb elemzést; Kaffka Margitról pedig szinte egy egész könyvnyi írása maradt ránk. A legmegrázóbb a József Attila hátrahagyott verseit taglaló írás. „A gazdag után vagyon marad, a költő után versek és töredékek. A költő mindig tékozló természet, hagyni akar maga után, hagyni az utókornak, mert a kor mindig cserbenhagyta a költőt.” Az 1941-ben írt sorokat olvasva ugyan kinek ne jutna eszébe a pár évvel később magyar nyilasok által meggyilkolt Radnóti Miklós, akit a kor valóban iszonyatosan cserbenhagyott, és akinek „Bori notesz” elnevezésű, feltehetően a költő saját vérével szennyezett hagyatéka a legrettenetesebb, a legdrámaibb testamentum egész irodalmunk történetében?! BÁN ZOLTÁN ANDRÁS