Gyors gyógyulás a közös jellemzője az alábbi három daganatos esetnek, amelyek közül kettő ugyan jóindulatúnak bizonyult, ám elhelyezkedésük vagy extrém méretük miatt éppen olyan veszélyesek voltak, mint a harmadik, kis híján a beteg halálához vezető adenokarcinoma. Adenoma a kengyelnél A 36 éves nőbeteg bal fülében az elmúlt három évben vezetéses halláscsökkenés alakult ki, nyomásérzés kíséretében. Otoszkópiás vizsgálata a dobhártya tejszerű zavarosodását mutatta. A komputertomográfiás vizsgálat a középfülre korlátozódó daganatot fedett fel. A műtéti feltáráskor gömbölyded, kemény tapintatú, élesen körülírt daganatot találtak, amely eltávolította egymástól az üllőt és a kengyelt. A reszekció elvégzése után az adenoma gyanúját a kórszövettani vizsgálat is megerősítette. Három hónappal a beavatkozást követően a beteg panaszmentessé vált, csupán enyhe vezetéses halláskárosodása maradt vissza.   A középfül lassan növekvő daganatainak elkülönítő diagnózisában elvben négy lehetőséget kell figyelembe venni, nyilatkozta a Medical Tribune-nek dr. Martin Vahl (Fül-Orr-Gégészeti Klinika, Solingen). Az adenoma a mirigyhámból kiinduló jóindulatú daganat, amely nem okoz jellegzetes, fültükörrel látható elváltozást, az esetleges dobhártya mögötti duzzanatot kivéve. A középfül leggyakoribb daganata, a glomus jugulo-tympanicum tumor vöröses kinövésként mutatkozik a fülészeti vizsgálat során. A dobhártya tejszerű zavarosodása ezt a tumortípust, valamint a kékes csillogásáról és lüktetéséről felismerhető magas bulbus venae jugularist (lásd a középső ábrát) valószínűtlenné tette. Végül gondolnunk kell arra, hogy a lassan növekvő daganat cholesteatoma is lehet, ez a diagnózis azonban a beteg életkora alapján a jelen esetben nem volt valószínű – véli a fül-orr-gégész. Vissza a halál torkából A 75 éves beteg évek óta rendszeresen visszatérő hányingerrel és hányással küszködött, amelynek magyarázatát nem találták, az ilyenkor szokásos vizsgálatok nem hoztak eredményt (DMW 2008;133: 1064–1067). A kapszulaendoszkópia költségét a német egészségpénztár nem fedezte. Végül a beteget bélelzáródásra utaló tünetekkel szállították kórházba. A heves hányás többé nem enyhült, és a beteg az ezt megelőző 4 hét alatt 10 kg-ot fogyott. Az ultrahang, a gasztro- és kolonoszkópia továbbra sem vezetett diagnózishoz. A kontrasztanyagos CTvizsgálattól a beteg preterminális veseelégtelensége miatt eltekintettek. A vízoldékony gasztrografinnal elvégzett képalkotó vizsgálat negatív lett, ezért a vékonybél báriumos kontrasztanyagos vizsgálata mellett döntöttek. Mintegy 30 cm-rel a Treitz-szalag mögött, a jejunumban szűkületet találtak. Kolonoszkóppal sikerült elérni a beszűkült bélszakaszt, ahol malignusnak látszó elváltozást véltek felfedezni. E feltételezést a biopszia szövettani vizsgálata megerősítette. A terápia a jejunum érintett szakaszának reszekciójából és a regionális nyirokcsomók eltávolításából állt. Miután a szövettani vizsgálatok nyirokcsomóáttét és metasztázisok nélküli adenokarcinomát igazoltak, a beteget utógondozásra bocsátották. Kemoterápiát – mivel ennek eredményességére nincs egyértelmű bizonyíték – nem alkalmaztak. A 8 hónappal későbbi kontrollvizsgálaton a beteg jó állapotban jelent meg. Bélszorító petefészek A gyermekkorában elszenvedett bénulás miatt mankóval járó 24 éves asszonynak az utóbbi egy évben egyre nagyobb lett a hasa, székrekedésről és fáradékonyságról panaszkodott. A vizsgálatok daganatot mutattak ki a vesék magasságában, amely az egész hasüreget kitöltötte (NEJM 2008; 358:e22). Az exploratív laparotomia a jobb petefészekből kiinduló, hatalmas méretű cisztára derített fényt. A ciszta elszorította a belet, sőt még a bal vesét is. A bal petefészek ép volt. A 40 centimétert megközelítő átmérőjű, sima felszínű daganatot műtétileg eltávolították; a szövettani vizsgálat hámsejtekkel határolt, orsó alakú fibroblasztokból álló strómát mutatott, malignitásra utaló jelek nélkül. A beteg gyorsan gyógyult.