Évek óta fel-fellángolnak a viták a terhességmegszakítás szabályozása körül. Hol azért, mert egyesek a demográfiai helyzet alakulását hozzák összefüggésbe az abortuszszabályozással, hol csupán a rendelkezések „szigorú” vagy éppen „liberális” voltát kifogásolják. A rendszerváltozás után a legnagyobb vita 1991 végén kezdődött, amikor az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította, hogy csupán kormányrendelet szabályozta e kérdést. Ekkor, államtitkárként kezdtem foglalkozni a szabályozás lehetőségével, tudva, nagyon nehéz feladat lesz ez a kormány és a parlament számára. Mindenhol a világon nagy indulatokat kiváltó, néha alpári, néha filozófiai magasságokba emelkedő viták folynak a kérdésről. Megismerve és elismerve a pró és kontra érveket, mindig úgy gondoltam, hogy a filozófiai elméletek helyett (azokat azonban el nem felejtve) a társadalom valóságából kiindulva lehet jó megoldást találni. Mi a valóság? Akár – az egyébként egyetlen filozófiai és élettani szempontból következetes – tiltó megoldást valósítanánk meg, akár az ún. liberális változatot, mindenképpen magukra hagynánk a nőket egy olyan helyzetben, amikor segítségre lenne szükségük. Az a hozzáállás, amely szerint „a nő testéről van szó, saját joga a döntés” nem csak a társadalom – alkotmánybíróság által is megerősített – életvédelmi kötelezettségeinek nem tesz eleget, de ki is szolgáltatja a nőket. Kiszolgáltatja őket az olyan férfiaknak, akik gyakran nem hajlandóak törődni a nem kívánt terhesség lehetőségével, nem vigyáznak (az a nő dolga), és megtudván a dolgot, könnyedén közlik, „vetesd el!”. A „liberális” megoldás megerősíti ezeket a férfiakat felelőtlenségükben, hiszen senki nem szólhat bele a „nő” döntésébe! A nőtől, aki ilyen esetben krízishelyzetben lehet, azt várják, hogy segítség nélkül, maga nézzen szembe a problémával. Valóban, joguk van ahhoz a nőknek, hogy magukra hagyjuk őket?