Az idén ősszel a Mihail Gorbacsov elnökletével működő World Awards-bizottság dr. Robin Herbert egyetemi tanárnak és kutatónak ítélte az Év Asszonya címet. A foglalkozási és környezeti ártalmakkal foglalkozó orvosnő azért a példamutató tevékenységéért kapta az elismerést, amelyet a 2001-es terrortámadások másnapjától a World Trade Center mentési munkálataiban részt vevők kivizsgálása és egészségügyi problémáinak orvoslása érdekében végzett.Máskor is végzett a gyógyítás mellett „társadalmi” munkát? – Igen, ekkor szerettem bele a foglalkozási ártalmak és környezeti hatások vizsgálatába. Mindig érdekelt a betegségek szociológiai háttere. Amikor felbukkan egy beteg valami sajátos mellékkörülménnyel, felmerül bennem a kérdés, vajon egyedi esetről van szó vagy környezeti bántalomról? Ahol egy különös megbetegedés történik, ott gyakran várható második, harmadik. Ha megtaláljuk az okot, és el tudjuk érni az adott munkahely vezetőinél, hogy változtassanak a körülményeken, ezzel megelőzhetjük, hogy a probléma elhatalmasodjon.A Mount Sinai Kórház szurőprogramja ma az egész ország számára modellként szolgál. Az első évek tapasztalatait nemrégiben tanulmányban összegezte. Hogyan kezdődött? – A kórházban 1987 óta muködik egy közpénzekből finanszírozott, a foglalkozási és környezeti ártalmakat vizsgáló program. Az infrastruktúra tehát már létezett, amikor a tornyok összeomlottak. Szeptember 13-án orvoskollégáim, szociális munkások, pszichológusok és más szakemberek összegyultünk, hogy megpróbáljuk felmérni, milyen közvetlen és távlati hatása van ennek a soha nem látott méretu tragédiának. És természetesen elgondolkozhatunk azon is, hogyan tudnánk segíteni a károk minimalizálásában.Milyen környezeti ártalmakat tapasztaltak a tragédia után? – Az ikertornyok összeomlása következtében elporladt acél, üveg, cement és sokféle más hulladék került a környék levegőjébe. A két repülőgép becsapódásakor óriási por, füst és hulladéksátor keletkezett. A mérgező gázokból, apró szemcsés anyagokból és törmelékekből kialakult toxikus felhő még hónapokig beborította a tragédia színhelyét. Becslések szerint mintegy 40 000 ember vett részt a mentési, helyreállítási és tisztogatási munkálatokban. A tragédia helyszínére siető, az úgynevezett tradicionális „first responder”- ek (rendőrök, tuzoltók, mentősök), valamint polgári dolgozókból, önkéntesekből verbuválódott csapat, amelyben a mérnököktől a vasmunkásokon át a közlekedési és telekommunikációs dolgozókig mindenféle foglalkozási ág képviseltetve volt, feltehetően olyan környezeti hatásnak volt kitéve, amelyek azokat, akik csak hetekkel később jelentek meg, kevésbé érintettek.Mikor nyílt először lehetőség a vizsgálatra? – Már 2001 októberében elkezdődtek a szurővizsgálatok a Mount Sinai Kórházban és más New York-i egészségügyi szervezetekben is. Nagyon hamar megjelentek az első panaszosok. A szakszervezetek és politikusaink – elsősorban Hillary Clinton szenátor és Carolyn Maloney képviselő asszony – lobbizása következtében 2002 júliusára teljesen átfogó szurőprogramot dolgoztunk ki. Ennek keretében 2002 júliusa és 2004 áprilisa között 9442 munkást vizsgáltunk ki, akik beleegyezésüket adták, hogy adataikat összefoglaljuk.Mit tapasztaltak? A megvizsgáltak 70 százaléka új légzési problémáról vagy egy már meglévő panasz rosszabbodásáról számolt be. Egyharmaduknál légzési anomáliák léptek fel. A légzési abnormalitások előfordulási aránya azok közt, akik soha sem dohányoztak, az USA-ban 13 százalék, ebben a csoportban viszont 28 százalék volt; minél hamarabb érkezett a helyszínre, annál nagyobb valószínuséggel alakult ki légzési problémája. Kezdettől világos volt számunkra, hogy az orvosi szurő- és az azt másfél év múlva követő ellenőrző vizsgálatok nem lesznek elegendőek, hosszú távú orvosi kezelést kellene biztosítani számukra. Mindez azért jelentett különösen nagy gondot, mert a tavaly kezeltek 38 százalékának kezdettől nem volt egészségügyi biztosítása, vagy ha volt is, megszunt, mivel a mentési munkálatok során megbetegedett, elveszítette állását és az azzal járó biztosítást. A szövetségi kormány által folyósított 125 millió dollár csak szurésre és ellenőrzésre szólt, ezért magánadományokból létrehoztuk a World Trade Center Egészségügyi Hatásait Kezelő (WTCEHK) programot. Hasonló program indult a pszichés traumák gyógyítására is. 2005 augusztusa és 2006 júliusa között 1443 beteget vizsgáltunk a WTCEHK keretében. Nyolcvannégy százalékuk még ma is valamiféle felső légúti megbetegedésben szenved. Negyvenhét százalékuknál alsó légúti megbetegedéseket észleltünk, 64 százalékuknál a béltraktust érintő betegséget. Legtöbbjüknél reflux alakult ki, 31 százalékuknál krónikus vázizomproblémák léptek fel, és 37 százalékuk szenved tartós mentálhigiénés panaszoktól, beleértve a depressziót és a trauma okoza stresszt is.A gyógyítás, a kutatás, a tanítás mellett lobbizásra is időt kell szakítania. Hogy bírja mindezt? – 2001 szeptemberétől idén őszig mindennap éjjel 2-ig dolgoztam. A családomat szinte soha nem láttam, pedig a kisebbik fiam még csak 11, a nagyobbik 13 éves volt. Nagyon hiányoztak, de fáradtnak sosem éreztem magam. Imádom a munkámat. Nehéz magamra gondolnom, amikor olyan emberekkel foglalkozom, akik annyi mindent elveszítettek.

Tama Janowitz: Egy bizonyos korban A pontos, ám valahogy mégis suta magyar című (angolul: A Certain Age), ám egyébként kiválóan fordított könyv – single novel. De micsoda különbség, ha magyar társaira gondolunk! Amazok csupán szingliregények: áramvonalasított pöttyös könyvek, megfejelve némi posztmodern borzongással, kamaszerotikával. Miliőrajz sehol, emberi sorsok, szituációk úgyszintén. Az 1957-ben San Franciscóban született és ezzel a regényével végleg befutott Tama Janowitz ellenben komoly, mélyen átgondolt, társadalomfestő és -bíráló regényt írt. Így a cím kettős jelentésű: egyrészt egy bizonyos korban – vagyis az ezredfordulón – játszódik, New Yorkban (mellesleg hazájában 1999-ben jelent meg, vagyis még a WTC összeomlása előtt), másrészt abban az életkorban, amelyben a közvélekedés szerint egy nőnek már mindenképpen „illik” férjhez mennie. Tama Janowitz egy interjúban elmeséli, hogy Manhattanben vonulnak az utcán a világ „legjobb csajai”, ám problémáik még mindig azonosak a Jane Austen és Edith Wharton regényeiben előforduló viktoriánus nők létkérdéseivel. Magyarán: szerinte a nők még mindig csak egy férfi oldalán válhatnak önmagukká; szingliként elveszettek, kiszolgáltatottak. Vagy legalábbis ezt hiszik magukról.

A veszteség és a vitalitás emlékműve A terrortámadások második évfordulójára jórészt eldőlt, mi áll majd a megsemmisült Világkereskedelmi Központ (WTC) telkén. A New York-i városatyák három neves építészt bíztak meg annak a grandiózus tervnek a kivitelezésével, amelynek rengeteg érdeket kell összehangolnia. Sokan ugyanakkor ellenzik az ikertorony-maradványok helyszínén, a Ground Zerón emelendő emlékmű ötletét, mert úgy vélik, az üres tér fejezné ki legjobban a veszteség érzését. Tervpályázatot valószínűleg még soha nem övezett akkora érdeklődés, mint azt, amelyet tavaly nyáron, immár második körben írtak ki a WTC telkének beépítésére. Az első alkalommal benyújtott munkákat ugyanis mind a város vezetői, mind az áldozatok hozzátartozói alkalmatlannak találták az adott célra, vagyis hogy az új komplexum egyszerre tükrözze a múlt emlékezetét és a jövőbe vetett hitet, s feleljen meg a funkcionalitás és a magasztosság követelményének. A hat válogatott csapat versengéséből idén februárban végül a lengyel származású, de 1965 óta amerikai állampolgárságú Daniel Libeskind irodája került ki győztesen. A tér látnoka Libeskind, a kortárs építészet fenegyerek sztárja letisztult, áttetsző szerkezetei a szárnyalás képzetét keltik és intenzív érzelmeket váltanak ki. Szülei túlélték a holokausztot, s a szenvedés művészi formába való átültetése végigkísérte az életét. San Franciscóban és Berlinben a Zsidó Múzeumot, Manchesterben a Királyi Hadtörténeti Múzeumot tervezte, Londonban csavaros hosszabbítást biggyesztett a Victoria és Albert Múzeumhoz.