hirdetés
2017. február. 20., hétfő - Aladár, Álmos.
hirdetés

Az írás késztetése udvariasan várt bennem

Első regénye szinte ellenállhatatlan erővel tört ki 11 évvel ezelőtt dr. Kapocsi Judit egyetemi docensből, az I. Sz. Belgyógyászati Klinika igazgatóhelyetteséből, aki addig irodalommal csak olvasóként foglalkozott. Azóta az unokái történetéből is írt mesekönyvet, egy novellapályázaton pedig díjat kapott. 

hirdetés

Önre hogyan hat az írás? Felpörgeti, vagy lenyugtatja?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mert amikor 11 évvel ezelőtt rámtört az érzés, hogy írnom kell, az olyan erős, kényszerszerű volt, hogy nem érdekelt semmi az íráson kívül. Természetesen elvégeztem, amit muszáj volt, a munkámat, a családi dolgokat, de a fejemben folyamatosan csak az a történet járt. Ha nem voltam a számítógép előtt, akkor leírtam kézzel papírra, majd bemásoltam a gépbe. Amikor befejeztem a történetet, akkor ez a kényszer elmúlt, lenyugodtam.

Regénye, mesekönyve jelent meg, novellájával díjat nyert. 11 évvel ezelőttig tényleg csak olvasó volt?

Valóban nem írtam korábban, de Az Öregasszony és a Fiú című regényem története évtizedek óta épült a fejemben, ám soha egy sort sem írtam le belőle. 2006 karácsonya és szilvesztere között aztán egyszer csak a számítógépemhez léptem, kinyitottam és elkezdtem írni. Olyan volt, mintha egy zsilipet nyitottak volna ki rajtam, ömlött belőlem a történet, és hat hét alatt meg is írtam.

 

A családja mit szólt ehhez az alkotói állapothoz?

A pszichológus férjemmel elmentünk a Bükk-fennsíkra egy hétre. Mi, akik sokat dolgozunk emberekkel, igényeljük, hogy néha magányban legyünk, ezért is terveztük ezt a kirándulást. Három nap után azt vettem észre, hogy öt mondatot ha váltottunk, mert az étkezések kivételével én éjjel-nappal a fejemben pergő történetet írtam. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez hogy néz ki kívülről, azt mondta: „Ha azt gondolod, hogy azt gondolom, hogy kitört rajtad a szolid őrület, akkor azt nem gondolom“ – ebből a pszichológusi válaszból tudtam, hogy szemmel láthatóan történt velem valami. Furcsa érzés volt ez a fajta alkotás, de jó élményként emlékszem rá.

A többi műve is hasonló állapotban készült?

Az egyik novellám sztorija tudatosan nem volt jelen a fejemben, de egyszer hajnali háromkor arra ébredtem, hogy megvan: gyorsan felkeltem és egyszuszra megírtam. A Kalakukko novellám - amiről az ismerőseim nem értik, hogy honnan jutott az eszembe – pedig eredetileg egy olyan alapötlet volt, amit nem tudtam leírni, mert hiányzott a főhős. Aztán egy teljesen hétköznapi környezetben, egy társaságban megismerkedtem egy férfival, és tudtam, hogy ő az: a lénye, a működése, a kinézete, mind olyan volt, amilyennek a novellám hősének lennie kellett. Akkor összeállt a kép, és megírtam.

Kik a kedvenc írói, és közülük ki hatott az írásaira?

Ahogy megtanultam olvasni, azóta mindig könyv van a kezemben. Iskolásként olvastam a magyar, a francia és az angol klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot, Zolát, Stendhalt, Dickenst. Amikor elolvastam Eric Knight Légy hű magadhoz című könyvét, az nagyon megfogott, de második olvasásra már nem értettem, hogy miért éreztem annyira fontosnak. Az angol írónők, Virginia Woolf, a Brontë-nővérek, Jane Austen, Iris Murdoch és Agatha Christie nagy kedvenceim. Amibe igazán beleszerettem, az Thomas Mann József és testvérei, szinte belezuhantam, amikor olvastam. Az ember tragédiáját minden évben újraolvasom, a női lét bonyolultságáról szóló Jókai-mesét, Az istenhegyi székely leányt is nagyon szeretem, de Andersen is fontos szerző számomra, meg általában meséket is szívesen olvasok. De hogy közülük ki hatott az írásaimra, azt nem tudom megmondani.

Kik az olvasói? Milyen visszajelzéseket kap tőlük?

Nem egy csoportból kerülnek ki. Én 68 éves vagyok, és azt gondolnám, hogy a korombeliek – plusz-mínusz öt év – az olvasóim, de több ízben kiderült, hogy a fiatalabbak és kollégák is olvastak. Tanítottam egyetemen, és a diákok is jelezték, hogy olvasták, de nem azért, mert jobb jegyet reméltek: akkor mondták el, amikor már túl voltunk a vizsgán. Volt még egy kedves történet: az unokáim történeteiből megjelent a Nagymama meséi című kötetem, aminek a bemutatóján művészek olvastak fel és gyerekek zenéltek. A dedikáláskor odajött hozzám az egyik csellista, Bendegúz, és azt kérdezte: „Tudod, hogy milyen vagy te? Te vagy a második Lázár Ervin.“ (nevet)

Az írás előtt mi volt a hobbija? Egyáltalán, nevezhetjük az írást hobbinak?

Ha az lenne, akkor elszórakoztam volna vele pár évtizedet. A művészetek mindig érdekeltek, szívesen jártam moziba, színházba, koncertre, érdekelt a képzőművészet is. Az önkifejezési vágy is megvolt bennem: középiskolásként irodalmi szakkörbe jártam, és eredményesen szerepeltem versmondó-versenyeken. A sport viszonylag későn jött be az életembe: 30 évesen egy barátom unszolására kezdtem el teniszezni. Nem fenyegettem komolyan egy világnagyságot sem, de ezután rendszeresen teniszeztem. A családdal sokat jártunk kirándulni, ezeket az „ismerd meg hazámat“ mozgalomnak neveztük el a lányommal. De az írás késztetése udvariasan várt bennem, és amikor ki akart törni, akkor elsöpört mindent.

Ön szerint mennyire van szüksége egy orvosnak arra, hogy legyen hobbija a munka és a család mellett?

Létfontosságúnak nevezném, de nem csak az orvosok számára, hanem minden olyan embernek, aki segítő foglalkozást végez - legyen szociális munkás, pedagógus, vagy éppen pszichológus. Akkor tudjuk a másik emberre odafigyelve végezni a munkákat, ha van honnan töltekeznünk. Ha nincs, akkor hamar eljön a kiégés, a beleroppanás, sőt magát a személyiséget is torzítja, ha csak a munka létezik számára. Én azt szoktam mondani, hogy ha csak sétál valaki rendszeresen, és azt az időt magában tölti, vagyis az csak az övé lehet, akkor azzal már sokat nyer. Mindenkinek 24 órából áll a napja, és nem könnyű saját időt szervezni, de heti egy-két órát mindenképp meg lehet oldani.

 

 

 

 

Két részlet „Az Öregasszony és a Fiú” című regényből

„-Ne törje be! Nyitva van!

A döbbenettől leeresztette a kezét, benne a kővel, és belépett a nappaliba.

-Mi az Isten csudáját csinál?! Tudja maga milyen nehéz manapság egy rendes iparost találni? Asztalost meg főleg! És drága is…! Mit akar itt tulajdonképpen?

-Megölni téged- hallotta tompán a saját hangját.

-Mire föl tegeződik?……….Megölni…? Miért? Miért akar megölni…? Nem is ismerjük egymást!

-Majd bemutatkozom előtte! Az Isten rakjon akárhová…….majd bemutatkozom…….úgy jó lesz? Azt eddig nem tudtam, hogy csak ismerősöket szokás megölni.

-Leginkább senkit sem szokás itt megölni. Főleg ok nélkül…És pont most?.......... Ki maga?

-Nem mindegy? Nem mindegy ki vagyok? Magának az utolsó óra.

Elképedten hallotta, hogy magázva válaszolt az öregasszonynak. Csend lett. Hosszúnak tűnő, bénító csend. Az öregasszony szótlanul, szinte közömbösen bámulta a fiút. Magas volt, vékony testalkatú, a haja sötétbarna, majdnem fekete, a bőre kreol, az arca rettegést tükrözött.

-Milyen zavaros a tekintete- gondolta. Meg olyan nyápic is.

Hirtelen megsajnálta.

-Rendben van, ha meg akar ölni, hát öljön meg, de előtte tudni akarom, hogy miért? Ehhez csak van jogom, nem? Az ember egyszer hal meg. Miért pont így?……….Na mi van?! Megkukult?

-Esti mesét akar? Azt hiszi, van esélye? Azt hiszi, így időt nyerhet? Azt hiszi bármire is kényszeríthet? Nincs abban a helyzetben………..Nem vagy abban a helyzetben öregasszony!- szakadt ki a torkából szinte artikulálatlanul.

Elmúlt a bénultsága. Újra elöntötte a gyűlölettel teli, címezetlen indulat. Megragadta az öregasszony karját, durván maga felé rántotta s előhúzott az övéből egy tőrt.

Az öregasszony lassan felemelte a fejét, tekintete találkozott a fiúéval. Mérhetetlen kétségbeesést látott a szemében. Zsigeri fájdalom, majd szánalom töltötte el.

-Mondd, édes fiam, vacsoráztál már?“

 

*** 

 

„-Tamáska már megint roncsizott- adták át egymásnak az ügyet a nevelőtanárok az Intézetben. Egyedül Dezső Bácsi volt más. Ő nem szokta feldühíteni. Amikor például a reggeli ágyazást elmulasztotta, Dezső Bácsi megkérdezte:

-Tamáska, miért nem ágyaztál be?

Ő széttárta a karját és azt mondta, hogy:

-Dezső Bácsi, nincs időm.

Akkor Dezső Bácsi pontosan értette a dolgot.

-Ja… hát, ha nincs időd…., Na gyere, akkor segítek.

És ilyenkor Ő ment. Ágyazott villámgyorsan, mint az őrült. Közben azt érezte, hogy sírni kell, de nem sírt, mert egy férfi nem sír, ezt is Dezső Bácsi szokta mondani, de ebben nem volt igaza, mert egy férfi is sír, ha van miért, sőt, egy férfi sír csak igazán, azon kívül Ő még nem is férfi, csak egy kisfiú, akinek annyira de annyira de annyira rossz, meg nehéz, és ilyenkor arra gondolt, hogy Dezső Bácsiba is bele kellene rúgni, mert Dezső Bácsi is itt hagyja minden nap, pedig Dezső Bácsi érti, hogy hogyan is van ővele a dolog, de mégis hazamegy, hazamegy a hülye fiához, meg lányához, meg minden…. de akkor elszégyellte magát, mert mégis csak Dezső Bácsi volt az egyetlen biztos pont, az egyetlen jó dolog az egész rohadt Intézetben, és amikor befejezte az ágyazást, akkor Dezső Bácsi megsimogatta a fejét, és azt mondta: Jól van Tamáska, és olyan jó volt érezni Dezső Bácsi kezét a fején, és akkor néha mégiscsak elsírta magát, de az is jó volt.“

Molnár Kinga
a szerző cikkei

hirdetés
Share on Tumblr

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

Könyveink