Kit tekintsünk halottnak?
Téves azt gondolni, hogy a halál beálltának megállapítása kizárólag orvosi kérdés, inkább érdemes folyamatnak tekinteni, amelyet egy döntés változtat jogilag és szabályozásilag eseményszerű időponttá, írja a Qubit.
Az agyhalál koncepciójának alapjait a Harvard Orvosi Egyetem 13 tagú bizottsága dolgozta ki 1968-ban. A bizottság megállapításait az 1981-ben összehívott elnöki bizottság a halál megállapítására vonatkozó egységes törvény (UDDA – Uniform Determination of Death Act) létrehozásával erősítette meg, illetve pontosította némileg a korábbi kritériumot. A továbbiakban a halál beálltát vagy a légzési-keringési rendszer, vagy „a teljes agy, beleértve az agytörzset is, minden funkciójának” visszafordíthatatlan megszűnéseként határozták meg, részletesen leírva az ennek megállapítására szolgáló diagnosztikai kritériumokat (klinikai teszteket) is.
Már ennek kapcsán fontos látni, hogy a halál ilyenként definiálása mögött explicite az a biológiai és filozófiai meggyőződés húzódott meg, miszerint a „halál ideje az, amikor a test fiziológiás rendszere megszűnik integrált egészként működni. Még akkor is, ha az egyes sejtek vagy szervek tovább is élnek, a szervezet mint egész életéhez komplex integráció szükséges, ami nélkül a személyt nem tekinthetjük valóban (properly) élőnek.”
Az agyhalál megfelelőségét firtató klinikai és társadalmi/etikai viták következő lényeges állomásán, az elnöki tanács által kiadott 2009-es dokumentumban ezt az alapvetést ugyan nem radikálisan, de jelentősen árnyalták. Érvényben hagyták a teljes agyi agyhalál-kritériumot mint orvosi és szabályozási szempontból legadekvátabbat, ám érvelésükben eltérő stratégiát alkalmaztak. Reagáltak ugyan az egyre gyűlő, orvosilag megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokra, amelyek megalapozottan vonták kétségbe, hogy a szervezetszintű működésért egyedüli „integrátor szervként” a központi idegrendszerünk volna a felelős, mégis megvédték a neurológiai kritérium jogosultságát, miszerint az korrelál a halál biológiai realitásával. Elismerték, hogy olyan komplex, integrált működések tarthatók fenn akár hosszú éveken át is egy minden agyi funkcióját elvesztettként diagnosztizált páciens biológiailag (mégis) élő testében, mint a sebgyógyítás, növekedés, emésztés, homeosztázis, vagy éppen egy magzat „kihordása”. Megfelelő mesterséges táplálás, lélegeztetés és klinikai felügyelet mellett, természetesen.
Ám úgy érveltek, hogy a lényegi funkció, amelyet e testület a szervezetszintű élet szükségszerű feltételének tart, nem is ezek lehetővé tétele (ezeket a mai orvosi konszenzus emergens funkcióknak tekinti), hanem egy „alapvető nyitottság a környezet felé, valamint az arra való képesség és arra irányuló szándék, hogy maga hatással legyen arra”.
Mindezt ráadásul annak tudomásul vételével is árnyalták, hogy a jelenlegi diagnosztikus eszközök – lényegében szemben az említett, UDDA által alkalmazott definícióval – a klinikai tesztek sajátosságaiból, korlátaiból fakadóan bizonyos agyi aktivitást eleve nem mérnek és/vagy nem képesek (jelenleg) kimutatni – tehát a „az agyi aktivitás totális hiánya a teljes agyban” koncepció faktuális értelemben sem áll meg. Továbbá arra is felhívták a figyelmet, hogy a testület néhány tagjának orvosilag szilárd alapokon álló, markáns ellenvéleménye szerint bár az agyhalálra (illetve, ahogy e dokumentum fogalmaz, a „teljes agyi összeomlásra”) megalapozottan tekinthetünk egy biológiai/klinikai értelemben kétségkívül nagyon súlyos, állandó és visszafordíthatatlan neurológiai sérülésként, ám az nem egyenlő a halállal.
Úgy látszik, a teljes agyhalál fogalma nem felel meg a halál legelterjedtebb biológiai definíciójának, a jelenleg érvényben lévő jogi meghatározásokkal pedig a megállapítására szolgáló tesztek nincsenek összhangban. Az elnöki testület 2009-es megfogalmazását mindezeken túl azonban egy másik, filozófiai látószögből is érdemes szemügyre vennünk.
