2020. április. 01., szerda - Hugó.
hirdetés
hirdetés

Egy Alzheimeres üzenete

Kappéter István dr. gyógypedagógus, pedagógia-pszichológia tanár, az ideg-elme-gyógyászat és a pszichoterápia szakorvosa, autodidakta jövőkutató – diagnózisa szerint Alzheimer-típusú „enyhe gondolkodási gyengeség plusz” diagnózissal illethető bajjal él. A plusz ebben a kórismében azért fontos, mert mindig vannak olyan bajai is az ilyen embereknek, amelyeket a háziorvosnak akkor is fel kell ismernie, ha a beteg maga nem jelzi. Kappéter dr. ennek ellenére elégedetten, jól él, 80 éves létére dolgozik, és a nyilvánosság előtt is vallja: bölcsebb lett a betegsége kezdete óta eltelt hat évben.

hirdetés

„Egész életemben az érdekelt, hogyan élhet az ember jól a világban" – mondja Kappéter doktor, aki 49 és 60 éves kora között a VIII. kerületi pszichiátriai gondozó vezetője, majd felülvizsgáló főorvosa volt, ezt követően a Tápiógyörgyei Pszichiátriai Otthon pszichiáter főorvosa lett, ahol a mai napig dolgozik. Elsősorban lelki, beszélgetésen alapuló terápiákat végez, gyógyszerelések változtatását csak sürgős esetben rendeli el, megbízható, jól képzett szakdolgozókkal együttműködve.

„2005-ben fedeztem fel, hogy olyan típusú gondolkodási zavarom kezdődik, amely alapos kivizsgálást tesz indokolttá. Ezt követően hamar átvizsgáltak, és azonnal elkezdtek kezelni gyógyszerekkel és lelki, mentális gyakorlatokkal egyaránt. Megtanultam együtt élni az Alzheimer-kórral, ami így hat év alatt nem romlott, talán javult is, annak ellenére, hogy a probléma lényege megmaradt. Az is fontos, hogy szeretettel vállalja valaki, hogy törődjön az ilyen emberrel, érdemessé tegye, hogy vállalja a nehézségeket. Ilyen az én feleségem” – folytatja.

„Ha valaki saját maga, vagy a hozzátartozói azt érzékelik, hogy gondolkodásának másodlagos szerkezete megváltozott, máshogy használja az eszközöket, érdemes azonnal ezzel speciálisan foglalkozó szakorvoshoz fordulni. Például, ha gyakran nem jut eszébe fontos név, holott tudja, kivel akar beszélni. Vagy rosszul reagál új helyzetekben – én például, amikor a Keleti pályaudvarnál átrendezték a buszjáratokat, sokáig nem találtam haza, mert nem jutott az eszembe, hogy meg kellene kérdezni valakit, csak újra meg újra magam próbálkoztam. Az a baj, ha az ember nem veszi észre, hogy hibásan reagál, vagy valamit rosszul tud. Az idei nyaraláson például a kempingben kapott lakókocsink helyrajzi számát rosszul jegyeztem meg, és amikor nem találtam a kocsit, egy órán át nem jutott eszembe, hogy rossz számút keresek. Vagyis tudtam, hogy hová akarok menni, csak a gondolkodási eszközökkel rosszul bántam. Ilyen mindenkivel előfordul ritkán, de az Alzheimer miatt gondolkodási gyengéknél mindennapossá válik ez.

A problémákat részben meg lehet előzni, csak tudni kell a lehetőségükről. Én például, amikor kezdődött a bajom, egymás után ismételten rajta hagytam a postaládán a kulcscsomómat. Ma már a nyakamban hordva viselem. Ma még világszerte, de hazánkban különösen sokan inkább titokban tartják, nem kezeltetik kezdődő gondolkodási gyengeségüket, mert szégyellik azt, vagy attól félnek, hogy emiatt elbocsátják őket a munkájukból. Ma már nyilvánvaló, hogy az „enyhe gondolkodási zavar plusz” kórismével meghatározható betegségeket érdemes korai stádiumban kezelni, nem csak akkor, amikor már súlyosak a tünetei. Németországban az utóbbi 10 évben kezdenek rájönni erre. Richard Taylor angol pszichológus-menedzser, aki 10 éve ilyen beteg lett, ma világmozgalmat szervez annak érdekében, hogy értessük meg a világgal, fel kell ismertetni az emberiséggel és az államok vezetőivel, hogy a kezelés halogatásával nagy kárt okoznak sok emiatt hamar súlyosan magatehetetlenné váló embernek, a hozzátartozóknak is és az egész társadalomnak is.

Mindig foglalkoztattak a rehabilitáció problémái. A gyógypedagógus-orvos Bárczi Gusztávtól tanultam a ma róla elnevezett főiskolán, ahol akkor tanultunk modern genetikát és pszichoanalitikus szemléletű pszichológiát, amikor azokat az orvosegyetemen és a biológus- és pszichológusképzés keretei között nem tanították. A magyar gyógypedagógia a világon elsőként ismerte fel, s ma már másutt jobban tudják, mint itt, hogy a fogyatékosok segítésének a legfontosabb része, hogy sikerüljön a társadalomba illeszteni azt, akinek fogyatékossága vagy emberhez méltó életét jelentősen akadályozó tartós betegsége van. Alapvetően nem a fogyatékot kell pótolni, azt sokszor nem is lehet, hanem meg kell tanulni azzal élni, ami van. Ez az én bajomra, az Alzheimer-típusú enyhe gondolkodási gyengeség plusz kórisméjű bajra is igaz. Másodlagosan az is fontos persze, hogy ha lehet, előzzük meg vagy korrigáljuk a látás-, hallás-, mozgás- vagy gondolkodásbeli fogyatékosságot, de az elsődleges az, hogy az illető jól érezze magát, kedve legyen élni, jól viszonyuljon a világhoz, a társadalomhoz. A habilitás szó jelentése: a világban emberhez méltó (vagy valamilyen megszerzett tudásnak megfelelő) pozíció hivatalos elismerése. Rehabilitációról akkor beszélünk, ha valakinek egyszer már méltányos helyzete volt, az hivatalosan elismert volt, de azt elvesztette, és abba visszasegítjük. A legfontosabb a beilleszkedés a világba, hogy az egyén boldogan élhessen. Az, hogy vak, süket, Alzheimer-kóros vagy más fogyatékossága, tartós betegsége van, illetve a hiányok megelőzése vagy pótlása csak másodlagos szempont.

A világon mind több idős ember lesz. Az idősebb korban mind gyakrabban jelentkezik „enyhe gondolkodási gyengeség plusz” nevű zavar. Aki hamar súlyosan tehetetlenné válik, mert későn kezdik szakszerűen kezelni, elbutulva az is sokáig él, de nagyon kevéssé boldog, és nagy terhet jelent a hozzátartozóinak, az intézményeknek, végeredményben az egész emberiségnek. Ezért az ilyen bajokban szenvedőket gyorsan, szakszerűen alaposan átvizsgálni, az utóbbi évtizedekben megismert módszerekkel kezelni és szeretettel segíteni kell. A korai kezelés és a megértő segítés nem pazarlás, hanem okos takarékoskodás."

 

Dr. Kazai Anita
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!