hirdetés
2017. december. 18., hétfő - Auguszta.
hirdetés

Csupasz mellkasában új szív dobog

Ötven évvel ezelőtt, 1967. december 3-án Christiaan Barnard dél-afrikai sebész a világon először hajtott végre szívátültetést. A Magyar Idők most élt át egy transzplantációt.

hirdetés

A férfi a műtőasztalon fekszik. Szájából, orrából csövek lógnak ki, életfunkcióit gépek vigyázzák. Alszik. Nyakánál műtőzöld lepedőből készült paraván – azon túl a műtéti terület –, testét csaknem végig ugyanilyen textília borítja, szétfeszített mellkasa vörös lyukként tátong. Nincs benne szív. Néhány perccel ezelőtt a szemem láttára vágták ki.

Nagyjából három héttel korábban beszéltem meg Szabolcs Zoltán professzorral, a szívátültetési várólista-bizottság elnökével, hogy fotós kollégámmal részt vehetünk egy szívátültetésen.

– Akkor most arra várunk, hogy meghaljon valaki? – kérdeztem.
– Erre sajnos nem kell várni – válaszolta.
– Az átültetésre szorulók sem így gondolkodnak, mert akkor nem tudnák elfogadni az új szívet, nem lennének képesek együtt élni vele. Arra várunk, hogy legyen megfelelő donorszerv, amely vércsoport és testsúly/testalkat alapján alkalmas valamelyik súlyos állapotú betegünk számára. (...)

Hartyánszky Istvánnak ez lesz a 99. szívátültetése, a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikájának pedig, ahol egyedüliként végeznek Magyarországon felnőtteken szívtranszplantációt, az 501. A donorszervet olyan betegbe fogják beültetni, aki öt évvel ezelőtt az országban másodikként kapott műszívet. Ezt a keringését segítő eszközt és a beteg szívét is el kell távolítani először ahhoz, hogy az új szervet beültethessék.

Egy ilyen betegnél azonban az összenövések, hegesedések miatt már a mellkasba is nehezebb bejutni, mint egy sebészeti szempontból szűz betegnél, akinek korábban nem kellett felnyitni a mellkasát. Így egy ilyen műtét a világon mindenütt kihívás, még a Hartyánszky Istvánhoz hasonló, gyakorlott szakemberek számára is – mondta a műtét előtt Szabolcs professzor, és tudta, miről beszél, hiszen maga is tagja a transzplantációs teamnek. (...)

A kardiotechnikus, az asszisztáló sebész, valamint az aneszteziológus asszisztens folyamatosan figyelik a beteget és a gépeket. A vezető sebész, Hartyánszky István eddig megállás nélkül dolgozott, egyetlen percre sem ült le, nem ivott, nem evett, nem volt WC-n. Amikor azt kérdezem tőle, hogy bírja ezt, azt mondja, nem isznak a műtétek előtt, így aztán a vesekövesség igazi sebészbetegség. A fizikai kondícióját pedig futással tartja karban, ő szervezi az operált betegekkel a maratonváltót.

– Muszáj fittnek maradnom, ha szégyenszemre nem akarok lemaradni a szívműtéten átesettektől – tréfálkozik, majd hozzáteszi: – Ahhoz, hogy szellemileg mindig a topon legyünk, és megfelelő döntést tudjunk hozni, fizikailag is rendben kell lennünk.

Az új szívnek talán elegendő volt a regenerálódásra negyven perc, a transzplantációs stáb számára azonban most még újabb néhány óráig nincs pihenő. A vezető sebész fokozatosan leállíttatja a szívmotort. Ez újabb mérföldkő, hiszen az új szív most már külső támogatás nélkül, magától teszi a dolgát. A következő meghatározó pillanat az lesz, amikor a sebész úgy dönt: minden rendben, a páciens mellkasát be lehet zárni.

Majd pedig, amikor fel lehet ébreszteni, le lehet venni a lélegeztetőgépről, és végre ismét meghallják a hangját. Ekkora beavatkozás után az egész szervezet számára időt kell hagyni a regenerálódásra. Az ébresztésre, amikor végre a páciensben tudatosulhat, hogy a műtét sikerült, és ő tényleg új esélyt kapott, lehet, hogy még napokat kell várni.

A férfi a műtőasztalon fekszik. Szájából, orrából csövek lógnak ki, életfunkcióit gépek vigyázzák. Alszik. Csupasz mellkasában új szív dobog.

A teljes cikk

(forrás: Magyar Idők)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés