2021. május. 15., szombat - Zsófia, Szonja.
hirdetés
hirdetés

A beszélgetésterápia segít a súlyos skizofréneken

A súlyos skizofréniában szenvedő emberek, akik izolálódnak a társadalomtól, visszahúzódnak, és akikről azt gondolják, hogy nem lehet rajtuk segíteni, mégis meg tudják tanulni, hogy aktívabbak és munkaképesek legyenek egy olyan beszélgetésterápia alkalmazásával, amelyet eredetileg a depressziósok kezelésére alkottak meg – erről számoltak be kutatók október 3-án.

Ez az új eredmény azt jelenti, hogy ezek a betegek sokkal inkább képesek életük megjavítására, mint azt korábban feltételezték, és ha más vizsgálatok is megerősítik ezt, akkor megváltozhat annak az USA-beli mintegy egymillió embernek a kezelése, akiknek normális életvitelét betegségük súlyosan akadályozza.

A kezelés – amely a kognitív viselkedésterápia egyik formája, és az önpusztító gondolatok hatástalanítására fókuszál – motiváltabbá teszi a betegeket és enyhíti tüneteiket. Korábbi vizsgálatokban már használtak kognitív technikákat, hogy segítsék kezelni a skizofrének hallucinációit és hogy javítsák figyelmüket és emlékezetüket. A mostani vizsgálat volt azonban az első, amely az ún. negatív tünetek ellen vette fel a harcot – a kedvetlenség, a kimerültség és az érzelemszegénység ellen, amelyek következtében sok beteg magányra van kárhoztatva, napjaikat a TV előtt cigarettázva töltik, vagy lakásaikban rejtőznek.

Dr. Bob Buchananra, a Marylandi Egyetem orvoskarának pszichiáterére, aki maga nem vett részt a vizsgálatban, nagy hatást gyakoroltak az eredmények. „Ezek a betegek már jóformán mindent kipróbáltak – gyógyszereket és pszichoszociális kezeléseket egyaránt –, és több orvos, illetve ellátórendszer feladta velük kapcsolatos reményeit. Ha van valami, ami változást hozhat az életükbe, az hihetetlenül jelentős fejlődés” – mondta.

Az Archives of General Psychiatry legutóbbi számában megjelent közleményben a Pennsylvaniai Egyetem kutatói arról számoltak be, hogy járóbeteg-rendelésekről 31 skizofrén beteget vontak be a vizsgálatba, akikkel hetente egyszer beszélgettek kb. egy órán át, miközben a páciensek tovább szedték gyógyszereiket. Minden beteget rávettek, hogy tűzzön ki magának egy célt; ez lehetett például az, hogy munkát találjanak, vagy visszamenjenek az iskolába, vagy hogy szoros kapcsolatot létesítsenek valakivel. A terapeuta segítségével ezután a betegek fokozatosan próbálták megközelíteni céljukat; kezdetben csak annyit tettek esetleg, hogy elmentek kávézni, betértek egy közeli könyvesboltba vagy önkéntes munkát vállaltak egy közösségi központban.

„Hosszú időbe telt, amíg a betegeket sikerült bevonni a terápiába” – mondta dr. Aaron T. Beck pszichiáter, a szerzők egyike, aki évtizedekkel ezelőtt kitalálta a kognitív terápiát, nagyjából ugyanakkor, mint Albert Ellis, aki hasonló technikát alkalmazott.

A terapeuták valamennyien pszichiáterek vagy Ph.D.-t végzett szakemberek voltak, és valamennyien a módszert leíró ismertetők alapján dolgoztak. Segítettek a betegeknek korrigálni az olyan önpusztító hiedelmeket, mint például, hogy „ostobaság akár egy kis kockázatot is vállalni, mivel a sikertelenség lesújtó hatással van az emberre”, vagy hogy „új barátságokat kötni nem éri meg az energiát”. Hat hónap elteltével a betegek mérhető javulást kezdtek mutatni, és 18 hónap múlva egyértelműen látszott a kezelés haszna: az ún. Global Assessment Scale-en, amely a betegek általános működőképességét méri, szignifikánsan magasabb pontszámokat értek el a kezeltek.

„Átlagosan mintegy 10 pontot ugrottak felfelé a skálán, ami a működőképesség szempontjából szerintünk eggyel magasabb szintnek felel meg” – mondta Paul M. Grant, a vizsgálat vezetője. Egy 29 betegből álló kontrollcsoport tagjai, akik standard kezelésben részesültek, nem mutattak ilyen javulást.

A terápiában résztvevők érzelmi élénksége és szociabilitása nem sokat változott, de motivációjuk jelentősen nőtt, és egy részük alapvetően megváltoztatta életét. Az egyik kezelt asszony például, aki a vizsgálat előtt gyakran került kórházba, először kávét kezdett főzni a járóbeteg-rendelésen a terápia részeként, majd egy közösségi központba ment el szakácsként dolgozni. Ettől fogva nem szorult többé kórházi kezelésre.

Meg kell jegyezni azonban, hogy a szokásos kezelésekhez képest a terápia rendkívül hosszú ideig tartott. Depresszió esetén a standard kezelés három-négy hónapot vesz igénybe. A terápia időigényessége sok intézménynek problémát jelenthet. A másik gond az, hogy nem biztos, hogy a járóbeteg-szakellátások dolgozói is olyan jó eredményeket tudnának elérni, mint a Pennsylvaniai Egyetem magasan képzett szakértői.

Mégis – mint dr. Beck figyelmeztetett – meg kell érteni, hogy ez a betegség nem olyan, mint a depresszió, ami általában rövidebb-hosszabb idő múlva enyhül. Ezek az emberek maguktól nem lesznek jobban, és eddig egyetlen igazán jó kezelést sem találtak ki számukra.

Dr. Weisz Júlia
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline, The New York Times)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!

Változó, hogy egy adott életciklusban biológiailag mennyi testmozgásra van szükségünk ahhoz, hogy testileg és lelkileg is egészségesek maradhassunk. Az ausztrál egészségügyi minisztérium külön útmutatóban teszi közzé javaslatait az idősebb, 65 év feletti korosztály számára.

A május elsején hatályba lépő kormányrendeletben meghatározott szabályok nem az alapján osztják ketté a társadalmat, hogy van-e védettségük, hanem az alapján, hogy van-e védettségi igazolványuk.