2017. január. 23., hétfő - Zelma, Rajmund.

A drogháború kudarcot vallott

A kábítószer-egyezmények mellékhatásai

Az ENSZ 1961. évi Egységes Kábítószer-egyezményének 50. évfordulója alkalmából számot vetünk azzal, hogy a kábítószer-egyezmények meg tudták-e akadályozni a kábítószer-visszaéléseket, illetve mennyire akadályozták a kábítószerek gyógyászati használatát.

Az 1961-es Egyezmény legfontosabb célkitűzése az volt, hogy az 1912 és 1953 között bevezetett hat nemzetközi kábítószer-egyezmény előírásait egységes rendszerbe foglalja, mivel még a nemzeti hatóságok számára is nehézséget okozott a „szétszórtság”. Másrészt az Egyezmény előírásai garanciát jelentettek arra, hogy a gyógyszeriparban legálisan előállított gyógyszerek ne kerüljenek illegális forgalomba. Ezt az eredményt tükrözi az 1961-es Egyezmény címében az „egységes” szó, aminek az angol („single”) és francia („unique”) változata még egyértelműbben bizonyítja, hogy ez az „egyedüli”, az „egyetlen” nemzetközi egyezmény.

Fotó: Dreamstime

Pszichotróp vagy/és kábítószer

Az 1961-es Egyezmény – sajnos – csupán 10 évig maradt egyedüli egyezmény, hiszen 1971-ben egy másik egyezményt is kidolgoztak, és az 1961-es Egyezmény címében csak úgy maradhatott meg az „egységes” szó, hogy az új egyezmény jegyzékeire felvett anyagokat „pszichotróp anyagoknak” nevezték. Ez a döntés nemcsak azért volt téves, mert a központi idegrendszerre ható minden szer „pszichotróp” hatású, és nem lett volna szabad ezt a kifejezést ezen anyagok egy kis csoportjára korlátozni, hanem azért is, mert ez fokozta a drogok körüli terminológiai káoszt, és azt a látszatot keltette, hogy ezek az anyagok nem „kábítószerek”. Ennek következtében az 1961-es Egyezményben szereplő kannabisz egy olyan „kábítószer”, melynek – az 1971-es Egyezménybe sorolt – hatóanyaga egy „pszichotróp anyag”…

Az 1961-es Egyezmény fontos célkitűzése volt, hogy a kannabisz és a kannabisz-gyanta termelését, valamint az illegális ópiumtermelést megakadályozza, továbbá korlátozza az illegális kokaingyártáshoz szükséges koka-levél termelését. A tények azt bizonyítják, hogy ezek a célkitűzések nem valósultak meg. Az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatala (UNODC) szerint a világon 100–200 millióan szívják azt a kannabiszt, aminek a termelését az Egyezmény tiltja, az illegálisan termelt ópium negyedét–harmadát sikerül lefoglalni, ami azt jelenti, hogy évente legalább 1000 tonna ópium marad illegális heroin gyártására.

Súlyos gyógyszerellátási problémák

Az ópium-, kokalevél- és kannabisz-tilalom (vagy korlátozás) bevezetésének volt egy súlyos „mellékhatása”: annak érdekében, hogy megakadályozzák az illegális laboratóriumok nyersanyaggal való ellátását, visszaélésnek, abúzusnak minősítették e drogok több ezeréves tradicionális használatát. Ennek következményeit a következő két példával lehet a legjobban bemutatni:

Az 1961-es Egyezmény a tradicionális kokalevél-rágás felszámolására kötelezi a kormányokat. Az érintett dél-amerikai országok ezt az előírást nem hajtották végre, és Bolívia kormánya – mivel az Egyezmény módosítására vonatkozó kérelmét az ENSZ elutasította – az Egyezmény felmondásával „oldotta meg” a problémát…

A másik példa az ópium tradicionális használata. Indiában – ahol soha nem vált tömegessé az ópiumszívásnak az a formája, ami Kínában katasztrófához vezetett – az ópium gyógyászati és élvezeti használata egyaránt tradicionális volt. Indiában az ópium volt az egyik legfontosabb gyógyszer, amit a lakosság olcsón beszerezhetett a boltokban. Az 1961-es Egyezmény nem vette figyelembe azt, hogy a Brit Királyi Különbizottság 1895-ben nem tudott éles határvonalat húzni az ópium gyógyászati és élvezeti használata között, és India kormányát az ópiumboltok bezárására kötelezte, ami súlyos gyógyszerellátási problémát okozott. A gyerekek – trópusi területeken sokszor halálos kimenetelű – hasmenését csak ópiummal lehetett megszüntetni, az ópium volt a legfontosabb fájdalomcsillapító, melyet gyakran használtak altatóként is, és Indiában az idős emberek számára a naponta kis mennyiségben szedett ópium volt az a geriátrikum, ami ugyanúgy stabilizálta egészségüket, mint azok a készítmények, melyeket Európában az idős emberek sokszor nagyon drágán vásárolnak meg. Az ópiumtilalom következményeként Indiában 1 millió lakosból naponta mindössze 10–20 jut hozzá azokhoz a fájdalomcsillapító gyógyszerekhez, melyeket az iparilag fejlett országokban széles körben használnak. (Összehasonlításul: az Egyesült Államok 1 millió lakosából naponta több mint harmincezren használják ezeket a szereket.)

Ebben az évben megünnepelhetnénk az ENSZ International Conference on Drug Abuse and Illicit Traffic (ICDAIT) címmel rendezett konferenciájának 25. évfordulóját, mivel ez a rendezvény 1987-ben reflektorfénybe állította a keresletcsökkentés fontosságát. Ünnepelni nincs okunk, mivel – mindnyájunk csalódására, akik fordulatban reménykedtünk – ennek a kezdeményezésnek nem volt folytatása, sőt a fordítottja történt, az ENSZ-ben eluralkodott az a nézet, hogy a „drogproblémát” bűnüldözéssel lehet megoldani és erre a „drogháború” a legjobb módszer.

Bűnüldözés közegészségügy helyett

Ezt a szemléletet egyértelműen bizonyítja az ENSZ-ben végrehajtott szerkezeti átalakítás, az UNODC létrehozása, a kábítószer-ellenőrzés és a bűnmegelőzés összevonása. Amíg az ENSZ a kábítószerkérdést elsődlegesen bűnüldözési problémaként kezeli – erre mutat az a jelmondat, hogy küzdeni kell a „drogok, a bűnözés és a terrorizmus ellen” –, addig nem remélhető, hogy a nemzetközi kábítószer-egyezmények a közegészségügyi és társadalmi problémák szakszerű kezelését szolgálják.

Elszomorító, hogy az UNODC 2011. évi jelentésében az 1961-es Egyezményről a következőket írta: „Ez az év az 50. évfordulója a nemzetközi kábítószer-ellenőrzési rendszer sarokkövének, az 1961-es Egységes Kábítószer-egyezménynek. Ennek előírásai ma is érvényesek és nagyon helytállóak, és ez vonatkozik arra is, ahogy az egészségvédelemre összpontosít.”

Gyógyszerészet című folyóirat 2011. decemberi és 2012. januári számában a gyógyszerészeknek is bemutattam a kábítószer-egyezmények hatásait. Ezen közleményeimben is megemlítettem, hogy az UNODC álláspontját nemcsak az én állításaim cáfolják, hanem politikusok és tudósok világszerte tiltakoznak ellene. Erre a legjobb példa a Beckley alapítvány A kábítószerek elleni háború kudarcot vallott, új drogpolitikát kell kialakítani című nyílt levele, melyet – többek között – Jimmy Carter és Lech Wałęsa is aláírt. Néhány héttel ezelőtt jelent meg R. Room és P. Reuter Védik-e a nemzetközi kábítószer-egyezmények a lakosság egészségét? című közleménye a Lancetben, melyben tényekkel és adatokkal bizonyítják, hogy az UNODC állítása önámítás.

Némi fény mutatkozik az alagút végén: az UNODC – az ENSZ Kábítószer Bizottság felkérésére – jelentést készített a kábítószerek és pszichotróp anyagok gyógyászati célú hozzáférhetőségének előmozdításáról. A 2012. január 19-én kelt jelentés megállapítja, hogy a világ lakosságának a 85 százaléka él olyan országban, ahol ez az 5,5 milliárd személy alig vagy egyáltalán nem jut hozzá – kábítószernek minősített – fájdalomcsillapító gyógyszerekhez. A jelentés elismeri a WHO és az INCB (a Nemzetközi Kábítószer-ellenőrző Szerv) dokumentumait, melyekben évek óta próbálják konkrét adatokkal rábírni a kormányokat arra, hogy ezen a szégyenteljes helyzeten változtassanak, de nem tartalmaz olyan javaslatokat, melyek az érvényben lévő egyezmények tiltásorientált előírásainak a módosításával ezt elősegítenék.

További problémát jelent az is, hogy annak dacára, hogy ma már senki sem tagadhatja a kannabisz terápiás potenciálját – a marihuána sikeresen használható a daganatos betegségek kemoterápiás kezelése során fellépő súlyos hányinger és hányás csillapítására, enyhíti a szklerózis multiplex tüneteit, alkalmas a glaukóma kezelésére vagy az AIDS-betegek súlyos étvágytalanságának leküzdésére, még mindig fennáll a kannabisztilalom. (Ráadásul a büntető megközelítés hatástalanságát mutatja, hogy az Egyesült Államokban akkor vált országos méretűvé a kannabiszfogyasztás, amikor 1970 és 1973 között több mint 1 millió fiatalt zártak 2 évig börtönbe azért, mert akár 1 marihuánás cigarettát birtokolt.) Ezzel párhuzamosan az USA 16 államában engedélyezik a drog gyógyászati célú használatát, és Kaliforniában kétszázezren válogathatnak a 30 legális elosztóhely választékából.

Azonban messze még az alagút vége: a Kábítószer Bizottság a múlt hónapban ugyan napirendre tűzte az UNODC jelentés tárgyalását, de nem foglalt állást, a döntést elnapolta. Félő, hogy megismétlődik az, amit a Bizottság 1995-ben produkált. Az INCB ugyanis ekkor terjesztette elő azt a jelentését, amelyben az 1961-es Egyezménnyel kapcsolatos problémákat felsorolta. A Bizottság felszólította a kormányokat, hogy „tanulmányozzák” ezeket a kérdéseket, majd az elmúlt 17 év során érdemben nem foglalkozott velük…

Prof. Dr. Bayer István
a szerző cikkei

(forrás: Medical Tribune X. évfolyam 13. szám)
Share on Tumblr

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 

Könyveink