Pazar gépek pazarlása

Talán fel kellene állítania az egészségügyi kormányzatnak egy szakmai csoportot a nagyobb kórházak és szakmai szervezetek képviselőiből, akik évenként, vagy félévenként összeállítanák a rendelhető gyógyászati kellékek, műszerek, informatikai rendszerek listáját. Ezzel a módszerrel az egészségügyi intézményekben alkalmazott berendezések és módszerek egységesítése, az együttműködés az intézmények között egy idő után elérhető lenne.
 
Több tízmilliós rehabilitációs eszközt vásárolt nemrégiben az egyik egyetemi klinika. A berendezés sokat javított a betegek állapotán. Egészen addig, amíg az ahhoz értő gyógytornász ott dolgozott. Utóda képzési költségét nem vállalta a klinika, így több mint egy éve semmilyen kezelést nem végeznek a készülékkel.

Vajon szükség van-e olyan betegőrző monitorra, amely 500-féle paramétert közöl, miközben abból összesen tizet képesek az osztályon értelmezni? Vagy olyan, akár több százmilliós ultramodern berendezésekre, amelyek csak angolul „kommunikálnak”, így egyik dolgozó sem érti, mit mondanak? Míg Nyugat-Európában a diagnosztikai, terápiás eszközök több mint a fele egyszerű alapgép, a csúcsberendezések pedig mindössze 15–25 százalékot tesznek ki, nálunk ez számos szakterületen éppen fordítva van, pedig az alapfunkciókra van szükség.

Az Orvostechnikai Eszközök Gyártóinak és Forgalmazóinak Szövetségén belül létrejött új szekció tagjai állásfoglalást készítettek a kórházak eszközállományáról, azok kihasználtságáról. Szerintük nem feltétlenül az egészségügybe kerülő pénz kevés, hanem annak felhasználásával vannak súlyos gondok.

– Az intézmények sokszor kiszolgáltatott helyzetben vannak, ugyanis nincs se technológusuk, se kórháztervező mérnökük, szakemberük, aki segíteni tudná az ésszerű és arányos döntéseket – mondja Zátrok Zsolt orvos, a szövetség szekcióvezetője. Mivel az OEP-től kapott pénz nem tartalmazza a gépek megújításához szükséges keretet, így a fejlesztési pénzeket pályázatokon, egyéb forrásokból szerzik, amely soha nem elegendő a meglévő problémák megoldására, az így szerzett pénzeket nem lehet hatékonyan elkölteni, mivel a pályázatokon rendre kikötik, hogy például 15 milliót biztosítanak altatógépre, azaz annyit kell elkölteniük. Akkor is, ha ennyiből két egyszerűbb gép is kitelne. Ráadásul ahány beszerzés, annyiféle gyártmány, így drágább a szervizelés, az üzemeltetés. Arról már nem is beszélve, hogy az orvosoknak és a nővéreknek ugyanabból a gépfajtából 4–5 különbözőt kell nagy biztonsággal használniuk.

Zátrok Zsolt szerint az volna a logikus, ha előírnák: minden intézmény csak olyan műszert szerezhessen be, amely megfelel az ellátási hierarchiában elfoglalt helyének. A csúcstudású és csúcskapacitású berendezés egyetemi klinikán vagy megyei intézményben van megfelelő helyen, egy kisvárosi kórházban pazarlás. Az intézmények vagy tulajdonosok sokszor fel sem mérik, hogy egy-egy csúcskategóriás berendezéshez megfelelő számú vizsgálat és szakértelem is kell.

Ágyúval lövünk verébre. Nagy lábon élünk, persze hogy szorít a cipő. A költségvetési forrásokat drága ellátások sora szívja el – állítja a szekció.

– Egy példát kiragadva: az összes tavalyi ízületi MRI-vizsgálatnak mindössze a tizede lett pozitív. Ennyiről derült ki, hogy indokolt volt a felvétel. A fokozatosság helyett automatikusan nyúlunk a drágább, bonyolultabb vizsgálatokhoz. Ezernyi vizsgálatot végzünk és ami pozitívra sikerül, abból alkotunk diagnózist. Biztosan szükség van ennyi vizsgálatra? De ugyanilyen pazarló egy másik, szinte mindennapi gyakorlat. Ha valaki egy belgyógyászati panasszal fordul a háziorvosához, a rendelőben elvégeznek rajta egy EKG-vizsgálatot, kérnek egy „kislabort”, majd rendszerint továbbküldik. A szakrendelésen ugyanezt az utat végigjárja, majd kiköt a kórházban, ahol szintén – azaz háromszor készülnek el a leletek. És miért? Az informatikai rendszerek nincsenek összehangolva, nem fogadják egymás adatait.

– Ugyanilyen pazarlás jellemzi a lélegeztetés finanszírozását: legalább öt napig kell gépen tartani valakit ahhoz, hogy megkapja a kórház az ezért járó pénzt, hiába volna elég csak néhány óra a gépen.

A szövetség szerint, ha nem vesszük tudomásul, hogy az ingyenes egészségügyi ellátás rendszerét évtizedekkel ezelőtt egészen más körülmények mellett hozták létre, menthetetlen a helyzet. Akkor volt egy fonendoszkóp, egy spatula, meg a szakmai tapasztalat, esetleg néhány laborvizsgálatra, EKG-ra és röntgenfelvételre alapozva adta az orvos a diagnózist. Volt pár százféle gyógyszer, ma van hatezer, a terápiás lehetőségek száma is robbanásszerűen nőtt. Nyilvánvaló, ha az ellátást az ország valamennyi kórházában a mai szakmai, műszaki lehetőségek teljes körének biztosításával kívánjuk üzemeltetni, ahhoz nagyságrendekkel több pénzre van szüksége az egészségügynek – összegez a vezető.

A szekció állásfoglalást készített az egészségügyi válsághelyzetre, amelyben az okokat sorolják. Ezek közé tartozik, hogy a finanszírozás évtizedekkel ezelőtti technológiai és költséghelyzetre alapozva készült, a beszerzések jelentős hányada – állami stratégia hiányában – rövid távú helyi vagy egyéni érdekeknek alárendelten történik, a szabályozás akadályozza a korszerűbb, hatékonyabb, olcsóbb megoldások elterjedését, a szakképzés nem követi a nagyobb tudásigényt.

A legnagyobb baj az, hogy a megállapítások egy része ismerős, még akkor is, ha a tanulmány adatai mellbevágók. Az elmúlt években számos fórum érintette például a párhuzamos gépbeszerzéseket, több írás foglalkozott a „prezstízs-műszerekkel” – gyökeres változás azonban nem történt.

Kun J. Viktória, Népszabadság Online