Rovatok:
Minden rákbetegnek ijesztő a diagnózis elhúzódása, az akár egész napos várakozás a kezelésre, de ugyanúgy megrendítő az agyonterhelt orvosok látványa, akiktől sokszor azért sem mernek kérdezni, mert sajnálják őket épp úgy, mint a kint várakozó betegtársakat. Nagyon jól tudják, hogy míg velük foglalkoznak odabent, kint zajlik az élet a folyosón; gyakorta megélik, ha egyikük-másikuk ingerültté válik, agresszív, akár lökdösődik is – és ezt a hangulatot nehéz nem tovább közvetíteni. Forráshiányos időszakban mégis különösen nagy luxus, ha az egészségügyben dolgozók nem fordítanak kellő időt arra, hogy betegeik együttműködjenek és benne is maradjanak a nekik rendelt terápiában. E nélkül ugyanis nemcsak a gyógymód nem éri el a kívánt hatást, de komoly összegek is veszendőbe mennek.
Bár az utóbbi időben egyre többször, egyre több helyütt beszélnek a beteg-együttműködés és a betegoktatás fontosságáról, az egészségügyi ellátás fejlesztésében ma még mindez kifejezetten elhanyagolt területnek látszik. Pedig amerikai felmérések szerint csak azért, mert a betegek idő előtt kiszállnak a terápiából, szakszóval élve: nem adherensek, évente 100 millió dollár felesleges kiadás keletkezik az egészségügyben. A kórházi eseményeknek ráadásul több mint 10 százalékát erre vezették vissza 2001-ben. Csakhogy két évvel később az Egyesült Államokban már arra jutottak a kutatók, hogy a megelőzhető gyógyszerelési problémák 20 százalékának hátterében is a nem megfelelő adherencia áll, miközben a betegek terápiában maradásának javításával a bekerülési költségeknél tízszer többet lehetne hosszú távon megtakarítani.
Ezek persze javarészt közgazdasági szempontok, amelyek ugyan nem mellékesek, ám idehaza is egyre gyakrabban felmerülnek – elegendő csak azokra a kormányzati elképzelésekre gondolni, amelyek szerint esetleg csak kisebb támogatással juthatna hozzá a számára szükséges orvossághoz az a beteg, aki nem, nem megfelelően, netán nem kellő ideig szedi a neki rendelt szert. Magyarországon ugyanis nemzetközi összehasonlításban is aggasztóak a beteg-együttműködéssel (compliance) kapcsolatos felmérések. Igaz, ezek elsősorban a krónikus betegek gyógyszerszedését vizsgálták, ám nyilvánvalóan hasonló következtetéseket vonhatnánk le minden orvos által elrendelt gyógymódra.
Annak ellenére, hogy ma a krónikus betegségek jó 90 százalékára vannak megfelelő gyógyszereink, az emberek 70 százaléka nem, vagy nem megfelelően, nem kellő ideig szedi azokat. Azt is mondhatnánk, hogy az emberiséget fenyegető következő járvány a beteg-együttműködés hiánya, igaz, az érintetteket nem tájékoztatják megfelelően, így aztán sokan meg sem értik, mit is tanácsoltak nekik – fogalmazott a Budapesti Corvinus Egyetem Vezetéstudományi Intézetét képviselő dr. Molnár Márk Péter, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár korábbi főosztályvezetője a 14. Betegbiztonsági Fórumon, amelyet június 2-án a betegegyüttműködés-betegoktatás témakörének szentelt a házigazda. Dr. Belicza Éva, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központja által koordinált NEVES Program egyik koordinátora, aki szerint az amerikai polgárok 43 százaléka manapság képtelen az orvostól kapott szöveget elolvasni és megérteni, az abban foglalt információk alapján cselekedni. Ezért aztán arrafelé rendre arra ösztönzik a beteget, hogy három kérdést mindenképpen tegyen fel az orvosnál. Kérdezze meg, mi a baja, mit kell tennie annak orvoslása érdekében, valamint tudakolja meg, miért kell azt tennie, amit javallnak neki.
Ha ugyanis a betegek tudnák például, hogy a vérnyomás- vagy a koleszterinszint csökkentésére felírt gyógyszert nem lehet össze-vissza szedni, időnként kihagyni, mert azt életük végéig szedniük kell, valószínűleg jobban benne maradnának a nekik rendelt terápiában. Ezzel szemben a Corvinus, a Semmelweis és a Szegedi Tudományegyetem kutatói azt tapasztalták, hogy Magyarországon, egy évvel a koleszterinszint csökkentő felírását követően a betegeknek csupán 22 százaléka szedi a szert, miközben ez az arány az USA-ban is 35, Finnországban viszont 75 százalék. De baj van a trombózis-ellenes vagy a csontritkulás romlását akadályozó készítményekkel is: egy évvel a terápia kezdetétől sorrendben már csak a betegek 47, illetve 30 százaléka szedte azokat. A legrosszabb arányt a prosztata megbetegedéseinek kezelésére írt szereknél találták: ott 10-ből csupán ketten voltak egy évvel később is együttműködők, és 25 százalékos volt az arány a magas vérnyomást kezelő gyógyszerek esetében.
Kérdés lehet persze, hogy miért. A szakirodalom szerint a beteg együttműködését és terápiában maradását az orvos-beteg kapcsolat, a beteg szükségletei, személyisége, pszichológiai állapota, tüneteinek súlyossága és egyebek között az orvos által adott instrukciók is befolyásolják. Az orvos és beteg közötti partneri viszony a terápiák hatékonysága szempontjából is a legüdvösebb, még akkor is, ha mindezt már akkor megalapozzák, amikor egyeztetik a vizsgálat, az első találkozó időpontját.
Már ekkor kialakulhat ugyanis a betegben egyfajta vélemény arról, miként is kezelik őt, amit a váróterem, majd a rendelő hangulata tovább befolyásolhat pozitív vagy negatív irányban. Ám ha a környezeti szempontok nem is túl kedvezők, a beteggel való bánásmód még terelheti pozitív irányba a viszonyt.
Dr. Bittner Nóra onkológusnak volt betege, aki az öt évig szedendő, háromhavonta felírandó készítményért csupán 5-6 havonta ment el, mert „a köztes időket megoldotta”. Tapasztalatai szerint azonban kedvező a betegek együttműködésére, ha meghallgatják panaszaikat, ha a mit-miért elv alapján tájékoztatják őket, ha nem „tanárként,” hanem partnerként tekintenek rájuk az orvosok. Ilyenkor is jó azonban, ha visszakérdeznek a gyógyszerszedésre, ha mérik annak hatását kontrollvizsgálatokkal, vagy ha kezelési naplókat vezettetnek a beteggel.
Mint arról a fórumon jelenlévőknek rákbetegek beszámoltak: szinte mindannyiuk számára ijesztő a diagnózis megkapásának elhúzódása, az akár egész napos várakozás a kezelésre, de ugyanúgy megrendítő az agyonterhelt orvosok látványa, akiktől sokszor azért sem mernek kérdezni, mert sajnálják őket is és a kint várakozó betegtársakat is. Nagyon jól tudják, hogy míg velük foglalkoznak, zajlik az élet a folyosón; gyakorta megélik, ha egyikük-másikuk ingerültté válik, agresszív, akár lökdösődik is – és ezt a hangulatot nehéz nem átvenni és tovább közvetíteni.
Egy korábban gyógyultnak minősített, ám 2007 óta újra folyamatosan kezelt beteg megfogalmazta: bár ő maga azok közé tartozik, akit „a jóisten a tenyerén hordoz”, hisz mindig megtalálta azt az orvost, aki segített neki, kezelései során jól érzékelte, hogy ez nem mindenkinek adatik meg. Neki ugyan mindig elmondták, mi jön, mire kell felkészülnie, de ez sokakkal nem így volt, és ma sincs így.
Pedig a párbeszéd, az őszinteség nagyon fontos volna a betegek által választott alternatív terápiák esetében is, az esetlegesen hatástalan készítmények és a gyógyszerkölcsönhatások elkerülése miatt. Mivel azonban sok orvos eleve elutasító, a betegek gyakran szóba sem merik hozni ezt a témát. Tanácsokat kérnek és fogadnak el inkább a betegtársaktól – nem egyszer olyanoktól, akik azt sem tudják, nekik maguknak mi bajuk van, nem hogy a megfelelő terápiáról lenne tudomásuk, vagy épp az interneten várnak választ arra: engedjék vagy se az operációt például Chron-betegségben – mesélte egy másik szervezetet képviselő személy.
Sokakhoz hasonlóan, az idő, a pénz vagy akár az emberség hiánya ellenére Molnár Márk is úgy tartja: nagyon sok múlhat a megfelelő, a beteg számára érthető tájékoztatáson. Ha ugyanis a háziorvosok elmondják például, hogy a felírt szert élete végégig szednie kell, mert súlyos következményei lehetnek, ha ezt nem teszi (nem pedig azt mondják, hogy ha jobban lesz, majd abbahagyhatja), akkor rendszerint együttműködőbb a beteg. Ugyancsak jó hatással van a compliance-ra a bizalom; az, ha szakorvos diagnosztizálja és írja fel az orvosságot, és a kutatások szerint a gyógyszerváltás is inkább erősíti a betegek terápiában maradását – talán, mert úgy érzik, hogy jobban figyelnek rájuk, keresik számukra az előnyösebb megoldást.
Negatív hatással van viszont a betegek együttműködésére és terápiában maradására, ha több orvos többféle instrukcióval látja el a beteget, illetve ha egymás munkáját, javaslatait kritizálják.
A megfelelő, szakszerű, alapos, ugyanakkor mértéktartó tájékoztatás a gyógyszerről és annak mellékhatásairól, a beteg bizalmának megnyerése, kételyeinek eloszlatása, és praktikus tanácsok adása – akár betegoktatók segítségével.
Mint a fórumon elhangzott: bejegyezték a Betegoktatók és Egészségszervezők Országos Közhasznú Egyesületét, amely tavaly rendezte a betegoktatók első országos versenyét. A verseny idei döntője november 18-án lesz, amelyet november 19-én a tavalyihoz hasonlóan konferencia követ a betegoktatás témájában. Az érdeklődők a a Szent Ferenc Kórház honlapján a BEOKE menüpontban találhatnak hamarosan további információt.
Ugyancsak a változást jelzi, hogy a Semmelweis Terv immár a kormány programjának része, amely a minőségfejlesztéssel is foglalkozik, és hangsúlyozza a betegek biztonságának fontosságát. Standardok ugyan a gyógyítás sok területén ma is vannak, ám azok elfogadottsága és alkalmazása nem kielégítő – vélekedett Belicza Éva, azt is jelezve: a nem kívánt eseményekkel foglalkozó szakemberek törekedni fognak arra, hogy belátható időn belül a betegek együttműködését javító standardok is megszülessenek. Hozzájárulhat a biztonság fokozásához a nem kívánt események feltárásával foglalkozó programban megkezdett anonim adatgyűjtés is: június 3-tól nyilvános a tűszúrásos sérülések jelentési felülete, melynek használatához, az adatok anonim feltöltéséhez előzetes regisztrációt kérnek a This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it. e-mail címen. Tovább folytatódik a korábban elindított kézhigiénés compliance program: a szponzorok jóvoltából kórházanként két személy számára ingyen biztosítják a részvételt.