Rugalmas vizsgálati elrendezések

Azok a vizsgálati elrendezések, melyeket sorozatunk előző részében ismertettünk, arra törekednek, hogy rugalmasabbá tegyék a korábbi, szigorúan rögzített „klasszikus” elrendezéseket. Ez teljesen természetes, hiszen minek befejezni egy vizsgálatot, ha már sejthető, hogy a vizsgált módszer nem hatékony, vagy minek folytatni az információgyűjtést azokról a dózisokról, amelyek már hatástalannak bizonyultak. Különös jelentőségűek a rugalmas vizsgálati elrendezések a rákkutatásban, ahol alapelv, hogy egy készítmény csak addig adható egy betegnek, ameddig – az orvostudomány pillanatnyi állása szerint – nem létezik jobb gyógyszer.

A rugalmasság ára

Ha ennyivel etikusabb (és a kisebb betegszám miatt olcsóbb is) egy rugalmas elrendezésű vizsgálat, akkor vajon miért nem alkalmazzák gyakrabban? Leginkább azért, mert a rugalmasságnak ára van, melyet elsősorban az első fajta hibánál kell megfizetni. Ha egy folyamatban lévő vizsgálat adataiba való betekintés (ún. köztes vagy interim analízis) alapján döntést hoznak arról, hogy folytatják- e vagy abbahagyják a vizsgálatot, akkor – folytatás esetén – a vizsgálat végén hozott pozitív döntés hibája (a hatástalan gyógyszer hatásosnak nyilvánítása) már nagyobb lesz, mint a statisztikai próba névleges első fajta hibája.