Meghalt Szászy-Brooser Gábor

A hír, mely szerint a Magyar Diabetes Társaság mély megrendüléssel tudatja, hogy az egyesületi orvosi kamara volt elnöke, a Magyar Diabetes Társaság korábbi elnöke, örökös tiszteletbeli elnöke, Brooser Gábor professzor úr örök nyugalomra tért.

Temetése 2013. augusztus 26-án 12.45-kor lesz a Farkasréti temetőben.

A Medical Tribune és a MedicalOnline kiadója, a Professional Publishing Hungary nevében azzal a könyvfejezettel búcsúzunk Tőle, mely 2009-ben megjelent, Aszlépiosztól a betejogokig c. könyvemben  a jóvoltából látott napvilágot.

ÉS AZ ORVOS JOGA?

1. Aszklépiosz temploma

Kósz szigetén Aszklépiosz temploma érdekes és ideális világ volt. A környező szigetekről, államokból mentek oda gyógyulni a betegek. Az orvosok szerzetesrend-szerű szervezetben éltek, anyagi dolgokkal nem foglalkoztak. A templom oltára alatt gyűjtötték azokat az adományokat, amiket a betegek hozzátartozói hoztak. Abból éltek. Érdekes, szép, tartalmas, a mai medicina mértékével mérten ugyan elmaradottnak számító, de nem eredménytelen gyógymóddal kezelték az ókori betegeket. És ezt a fonalat végig lehet vezetni a történelmen. Nézhetjük a középkori kolostorkerteket, ahol gyógynövényeket termesztettek, vagy a háború alatti sebészetet – mindegyik mögött volt egy szellemi-lelki tartalom. Egy elhatározott, néha mindenen keresztülgázoló hivatástudat.

Eleinte ennyit mond csak Szászy Brooser Gábor professzor, amikor fővárosi,
Feneketlen-tóhoz közeli lakásukban a betegjogok ürügyén beszélgetünk. A múltat
idézzük megint, mint oly sokszor, mióta ismerjük egymást.

Az erdélyi származású professzor 1927-ben született. Orvosi pályáját 1951-ben klinikai orvosként kezdi, majd mivel 1956-os tevékenysége miatt elbocsátják, újrakezdi. 1977-ben nyer klinikaigazgatói megbízást, egyetemi tanári címet. 1984–92-ig az Országos Szemészeti Intézet igazgatója, 1991–93-ig a Magyar Orvosi Kamara elnöke. 1994-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Diabétesz Társaság tiszteletbeli és örökös elnöke. 1993-tól 1996-ban bekövetkező lemondásáig a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem rektora.

Ez az az intézmény, ami oly sok nevet viselt már. Nevezték zsidókórháznak,
orvostovábbképzőnek, majd megszüntetéséig Országos Gyógyintézeti Központnak.

– Amiben most élünk, az más kultúra, más környezet, más irodalom, mint
Aszklépioszé; iszonyatos technika, amely ugyancsak üzletté vált – mondja a
professzor. – Az orvostechnika, kezdve a fogászattól a szemészeten át a szívsebészetig, gyógyszergyárak, műszergyárak profitérdekelt, őrületes propagandatevékenységgel kísért üzlete lett. Szegény orvos próbál ebből a kínálatból ma valamit megismerni, elérni, de nem mindent hagynak neki. Évről-évre csökkentik az egészségügyre jutó kiadásokat; azt hiszik, hogy akkor a társadalom jól jár.

De ez nem így van. A társadalom nem jár jól. Az emberek nagyon rosszul érzik
magukat, és amit 2009-ben megspórolnak az egészségügyön, azt 2011-ben majd
négyszeresen fizetik vissza.

A Brooser professzor által elnökölt Magyar Orvosokért Alapítvány kuratóriuma
lassan az egész pénzkeretét temetési segélyre költi; másra nem jut. Az orvosok
abban a helyzetben vannak, hogy igénybe kell venniük a temetési segélyt,
amit ezelőtt öt évvel még szégyelltek. Akkor legfeljebb kongresszusi hozzájárulást
kértek. Így süllyed le az orvostársadalom anyagi szintje – akkor miért várja
el valaki, hogy itthon maradjanak? – kérdezi. Aztán nemes egyszerűséggel azt
mondja: inognak a maga betegjogai.

– A betegjog egy gyalázat. Föláll a szőr a hátamon, már a szó hallatán. Mert mi
az, hogy betegjog? Hogy fel lehet jelenteni az osztályos orvost, mert nem jött oda
a beteghez. A szerencsétlen éppen aludt, mert 48 órája dolgozik, titokban kötelezően,
ingyen, hullafáradtan. A kardiológiai osztályon egyedül ő ügyel és rajta kívül
maximum két nővér, ha van, 50 betegre, akik közül három új infarktusos. Hogy saját
tapasztalat-e? Igen. Az egyik meg fog halni, az olyan biztos, mint ahogy itt ülök.
De a menedzsment nem tud két ügyeletest fizetni egy kardiológiai osztályra…
Nemrégiben veszítettünk el egy hozzám lélekben nagyon közelálló neves teológust,
közismert személyiséget. Éjszaka lett rosszul. A felesége megmérte a vérnyomását,
ami veszedelmesen alacsony volt. Kihívta az ügyeletet. A kiérkező kolléga
is észlelte a jelenséget és bár szívinfarktust nem talált, azonnali kórházi beutalást
javasolt. A beteg kérte, hogy abba az intézetbe utalja, ahol már évek óta újra és
újra jó eredménnyel kezelték, panaszok esetén ellenőrizték. Az orvosügyeletes
közölte, hogy ő sajnos a fennálló szigorú rendelkezések alapján csak a csökkentett
ágyszámú, szétszervezett, kerületi kórházba utalhatja be. A barátom ijedten
tiltakozott és aláírta, hogy a beutalást nem veszi igénybe. A kolléga néhány házi
megoldás – sok folyadék, feketekávé – ajánlásával távozott. A feleség az ápolás
mellett csomagolt, hogy a reggeli órákban majd csak sikerül bejutni az általuk
ismert és szeretett osztályra. Hajnali ötkor bekövetkezett a halál…

Ma az erősek joga érvényesül – mondja a professzor. – Az állampolgárnak,
a betegnek, a szegénynek, a gyerekét egyedül nevelőnek a joga már csak fogalom.
Nincs mögötte akarat, nincs forint, nincs hatékony szervezés. Prioritása a
szennyes politikának, a maffiának, az érdekközösségnek, az egyéni érdeknek van.
Fiatal koromban, a második világháború előtt a nyomor hozta ki az emberekből
a jogigényüket. A háború után, amikor Magyarország azt hitte, hogy talpra
tud állni – a saját talpára –, akkor a reménység váltotta ki az emberekből, hogy
építsük föl a hidat, húzzuk föl a zászlót, csináljunk egy rendesebb országot. Hogy
ebből mi lett, azt ugye nem kell mondanom. De most már ez sincs. Minden jelszó
lejárt. Minden ígéret lefutott.

*
A legfrissebb felmérések szerint napi tíz órát dolgozik és havi hat napot pihen
a magyar orvos. Tízből kilencen úgy érzik közülük, hogy nagyon nehéz orvosnak
lenni ma Magyarországon – egyebek között ez derül ki a Webbeteg portálnak
és az egészségügyi kutatásairól ismert Szinapszis Kft.-nek az orvosok életmódbeli
szokásait és jövőképét feltáró felméréséből. A 2009 februárjában online küldött
kérdőívet 561-en küldték vissza; a megkérdezettek 23 százaléka háziorvos,
77 százalékuk szakorvos volt.

A kutatás alapján az elmúlt időszak egészségügyet érintő jelentős változásainak
következtében a magyar orvostársadalom többsége úgy érzi: nehéz helyzetbe
került. Egyik oldalról a hivatali intézkedéseknek, másik oldalról a betegek
folyamatos elvárásainak kell megfelelniük egy igen nehéz gazdasági-társadalmi
környezetben. Ennek megfelelően az orvos szakma megítélését és az anyagi javadalmazást illetően is alapvetően elégedetlenek. Míg az orvosok jelenlegi szakmai
helyzetének megítélése egy 1 és 10 közötti skálán átlagosan 6,3-es értéket kapott,
addig anyagi helyzetüket csupán ötösre értékelték. A 40 év alatti orvosok
az átlagosnál kevesebb pihenőidővel rendelkeznek és anyagi megbecsülésüket is
rosszabbnak ítélik, mint idősebb társaik.

*

– A szolidaritásra emlékszik? – kérdez rám Brooser professzor. – Papíron még
létezik, de gyakorlatilag kimúlt. Belehalnak az emberek a várakozási listába. És
a holisztikusnak nevezett gyógymódra emlékszik még? Ugyan kicsit furcsa ma
erről beszélni, amikor az empátia, a találékony emberszeretet helyett a pénzügyi
szabályok betartása, a protokollok végrehajtása lett a mindennapi gyakorlat…
Amikor bekerült hozzánk egy beteg szürkehályog-műtétre, először elküldtük
röntgenre, meg a laborba. Megnézte a belgyógyász, hogy operálható-e – ma ez
nincs. One day surgery van, egynapos sebészet; kivesszük öt perc alatt, aztán
hazamegy. Hogy közben esetleg tüdőrákja van a betegnek? Kit érdekel? Az egészségbiztosító egyedül a szürkehályog-műtét után járó pénzt fi zeti ki. Nem csinálunk
új költségeket, nem bővítjük az ellátást, nem érvényesítjük a szolidaritást.
A szolidaritás maradványa ugyan fönntart egy kasszát, amely minden évben kevesebbet
ér, de azért fizeti az ember kiadásait a kórházban vagy a rendelőben.

De már csak részben. Ha beáll a patikában a sorba egy fél órára, vagy ha elmegy
egy kórházba, akkor azt mondja, ezt nem lehet épp ésszel kibírni. Hogy szeresd
a beteg embert? Adj meg számára minden lehetőséget a testi és lelki gyógyuláshoz?
Micsoda teljesítménycsökkentő, költségnövelő gondolatok! Tessék leülni a
számítógép elé és kikeresni azt az olcsó generikumot, ami majdnem olyan hatékony,
mint az eredeti gyógyszer, csak egy kicsivel több a mellékhatása…

Brooser Gábor szerint prioritást kéne adni az egészségügynek.

– Nem lehet, hogy egy országban a rendőrség legyen a prioritás, meg a megvett
politikusok. Csehák Juditnak volt olyan jó ízlése, hogy otthagyta az egészet.
Huszonnégy minisztert szolgáltam ki, őt a jó miniszterek közé sorolom, mint
Schulteisz Emilt és Kovács Pált. Ennyit, nem többet a huszonnégyből. Most viszont
pénzügyi kényszerpálya van, és az egészségügyi vezetésben valami kihalt.
Elmaradt a holisztika, elmaradt a szolidaritás, jött helyette a betegjog meg a
kórházigazgatás mindenhatósága. Pedig ha az orvosi tevékenységet szolgáltatássá
tesszük, mint mondjuk a vízvezeték szerelést, akkor épp a lényege marad el:
az orvos-beteg kapcsolat bizalmat teremtő lényege. A beteg rosszul érzi magát,
az orvos rosszul érzi magát és csak azt lesi, hogy ne lehessen őt feljelenteni.
Ebben a defenzív medicinában az orvos megrendel minden vizsgálatot, nehogy
később annak hiányát hozzák fel ellene. Ez sokkal többe kerül, de őt felmentik.
Csak éppen az nem érdekel már senkit, hogy a beteget meggyógyítja-e.

A betegnek nem jogának kell lennie, hanem eleve joga van – azáltal, hogy
beteg – állítja. – Az egész középkori, újkori és legújabb kori medicina arra volt
fölépítve a kolostorokban és a világi kórházakban, hogy polgártársunk beteg, segítsünk
rajta. Nem kell neki törvényben szabott jog, hisz minden egészségügyi
dolgozónak az a hivatása, hogy segítsen. Hogy akkor miért alakult így mégis?
Mert valami hiány keletkezett, amit mindenki érzett. Miként hiány van az egész
közéletünkben, a közlekedésünkben, a kereskedelmünkben, az iparunkban, az
iskoláinkban, mindenütt, ezért állandóan újabb és újabb törvényeket hozunk,
amelyeket nem tart be senki. Ilyen a betegjog is. A betegjog, amit az agresszív
ember kihasznál, és sorozatban jelenti föl az orvosokat: igen magas számban
ma már abból élnek ügyvédek, hogy följelentgetnek intézeteket és orvosokat.
Amerikában ez külön iparág. Várják a beteget a kórház kapujában, és megkérdezik
tőle, meg volt elégedve? Minden rendben volt? Mi ingyen és bérmentve, önnek
semmi dolga vele, lefolytatjuk a perét, és ön a nyert összegből fizet nekünk
25-50 százalékot. Ki az a bolond, aki nem megy ilyenbe bele? Lassan idejutunk...
A betegjog hiányból született – vallja az egykori szemészprofesszor –, s mivel
igazi jogot nem képvisel, erélytelen, hatástalan, nem von maga után szankciót.
Felhívhatja a fi gyelmet valamilyen problémára, na de ez a menedzsmentet
Brooser Gábor szerint úgysem érdekli.

– Ha ugyanaz az orvos, aki ellen panasz van, bebizonyítja, hogy ez azért történt,
mert fölösleges vizsgálatoktól kímélte meg a kórházat, rövidítette az ápolási
napok számát, akkor meg fogják dicsérni. Mert a betegjog mögött nincs ott
az a mondat, hogy csökkentsük a beteg szenvedését és növeljük a biztonságát
– állampolgári jogon – mondja. – Ki kell venni az egészségügyet a különféle menedzsmentek és reformkészítő, milliókat zsebre tevő bizottságok hatásköre alól. Úgy megalkotni a hierarchiáját, hogy egy kórház vezetése elsősorban szakemberekből, és csak másodsorban menedzserekből álljon. A döntés, az intézkedés a
szakember felelőssége legyen, és a mögött orvosi, emberi megfontolás álljon, ne
pedig gazdasági.

Csak hát ma már mindenütt figyelembe veszik a gazdasági szempontokat – ellenkezem egy kicsit. Mert hogy sehol sincs annyi pénz, amennyit az orvosi technológiák fejlődése fölemészthetne.

– Fölemészthetne – helyesel a professzor –, mert a technológia is öncélúvá
vált. Olyan csodagépeket hoznak létre, amelyek nagyon kényelmessé teszik az
ellátást, de teljesen fölöslegesek. A mai felszerelés tizedével lehetne dolgozni – ha
lenne egy határozott szakmai vezetés.

Most én értek egyet: ma már meg sem tanítják az orvostan-hallgatókat kopogni,
így meg sem hallják a zörejeket.

– Nem. És az egyre gyengébben felkészített hallgatók egyre nagyobb támaszt
találnak az internetben, amelyről leszedhetik az adott diagnózishoz tartozó terápiákat.
Csak hát az adott diagnózishoz eljutni… és azt fogják látni, hogy csak a leggazdagabb országok tudják az általuk megtalált terápiát nyújtani. Az egyik volt kolléganőm rettenetes helyzetbe került. Onkológiai beteg. Van egy angol gyógyszer, ami nagyon drága, de hatékony. Mit mond a biztosító? Csak az olcsóbb készítményt támogatja, nem az eredeti molekulát.

Vagy újabban a biosimilar-nek nevezett, biológiailag hasonló készítményeket,
amelyekből ugyanannál a gyártónál sem sikerül kétszer ugyanazt a minőséget
létrehozni, mégis azokat támogatják az onkológiában – folytatom a sort.

Aztán hallgatunk.

– Nem a betegjogot akarom megölni, csak el akarom mondani, hogy a rendeleti
kormányzás, amiben élünk, hová vezet. Nem lehet rendelettel pótolni a
beteg bizalmát, az orvos hivatástudatát és a vezető felelősségérzetét. Bocsásson
meg a világ, de sajnos úgy néz ki, hogy a menedzservezetők fő gondja ma az:
mennyi lesz a prémium. Ahhoz pedig, hogy a prémium megfelelő szintű legyen,
ahhoz megfelelő szintű teljesítmény kell. Ennek érdekében mindent elkövetnek
– na de az egészségügy nem így működik!

A hivatástudatot, a megfelelő szemlélet kell visszaállítani a mai Magyarországon,
ahol nem fizetik meg, nem becsülik meg, nem dicsérik meg, nem ismerik el az
orvost – és azt sem, aki befekszik hozzá a kórházba. Mi az orvos kötelessége?
Mindent tudni, semmiben nem tévedni, mindenkit meggyógyítani, különben
följelentem. De nem fizetem meg, nem támogatom a képzésben – mondja, aztán
hozzáteszi: félreértés ne essék, a beteg szemszögéből beszél. Saját maga ezt a betegágyban tapasztalja most már, nem a katedrán vagy a műtőben. A betegek
egyre nagyobb része agresszív, ahogy intelligenciájuk és lelki gazdagságuk
csökken, úgy válnak ingerültté, agresszívvé és úgy hiszik el, hogy csak az orvos
pillanatnyi hangulatán múlik, hogy meggyógyulnak-e vagy sem.

– Nekik csak egyet tanácsolhatok. Igyekezzenek ők is megértő emberként
viselkedni az egészségügyi személyzettel, mert mindenki azt kapja vissza, amit
magából kisugároz. Persze ez is csupán akkor igaz az anyagi és morális csőd időszakában, amikor a betegellátást fizikailag és szellemileg szétvert, lefokozott állapotában csak a gyógyítók burn out szindrómáig vezető, elkeseredett túlmunkája
tartja fenn, ha nem egy már kiégett orvossal, ápolóval hozza össze őket a sors.
Aztán bocsánatot kér, de jelzi: ez nem rendszerkritika.

– Utálom a rendszert, amiben élek, ezért megszűntem kritizálni – mondja.

– Semmi közöm hozzá. Magam megtettem, amit megtehettem, el is fújta a
szél az egészet. A klinikám megszűnt, az intézményt bezárták, az orvosi kamarát
megfojtották, a kötelező tagságot, amiért két évig küzdöttünk, eltörölték.
Mi maradt még?

Az emlékezés maradt. A Bakáts téri kórházra, ahol cselédkönyves, zöldfülű orvosnövendékként kellett bekapcsolódnia a sebészeti ügyeletbe, és a kék lámpák alatt
a vincés apáca főműtősnővel, Matild nővérrel vigyázni az alvó betegekre. Hivatása
szépségeire, amikor fiatal szakorvosként rábízták a szemklinika gyermekosztályát.
Sokáig beszélgettek a nővérekkel, miként kellene fektetni, rögzíteni a síró-kapálózó
kicsiket, mígnem a professzor két térde közé állította a bátrakat, s két apró kezüket
a térdére téve azt mondta nekik: „Ha valami fájna, vagy égetné a szemedet, csípjél
bele a lábamba, de jó erősen! Azonnal abbahagyom a kezelést, ígérem.”

A régen sírástól hangos cseppentési idő nevetéssel telt el, és amikor mérgesen
jött a főnök, hogy miért nem kezdik még mindig a kezelést, már csak jelenteni
kellett, hogy éppen készen vannak.

Vagy maradt még a tanítás. Mint abban az írásában, amit A beteg üdve a legfőbb
törvény; Van-e öröm az orvoslásban címmel a Magyar Bioetikai Szemle közölt
2007. évi első számában. Brooser Gábor egyebek között azt írja: „Az asztalos
is szereti a fát, amivel dolgozik (ha jó asztalos), a kőfaragó a követ, a keramikus
az agyagot – csak mi ne tudnánk, ne éreznénk, hogy a természet legmagasabb
rendű, magunkkal egyenértékű tagja a munkánk célja és alanya?! (…)

Az ember örök érvényű törvényeket hordoz magában, a csontfelépítésünk
tökéletesebb, mint a katedrálisok statikai szerkesztése, az önkéntes sejthalál
(apoptózis) leckét ad a közösség és az önérdek filozófi ájából, sejtműködésünkben
a mikrokozmosz, a genetikában a teremtés titkai tárulnak elénk. Lehet ennél
szebb hivatás? (…) Ha beletekintünk egy elektronmikroszkóp képébe, a mikrokozmosz világában érezzük magunkat, új tér-idő harmóniában, s ha mélyebbre
hatolunk, a sejteken és molekulákon át hirtelen kozmikus térbe jutunk. E tájakon
örök törvények uralkodnak. Ide már nem ér el a gyógyító orvost bérszolgává alacsonyító
percemberek monológja. (…) Talán Semmelweis Ignác sorsa irigylésre
méltó volt? Nem. Ebben a hivatásban „kicsik” és „nagyok” élete is örök küzdelem
a megújuló eszközeink ellenére végül mindig diadalmas halállal szemben. (…)

Örökké támadják őket, hogy a lét törvényeit nem tudják megváltoztatni. Pedig
tudnunk kéne, hogy az életlehetőség biztosítéka a Földön a halál. A bölcs ember
és a tudós tisztában van ezzel és igyekszik ezt az örök harmóniát, ezt a meg nem
szűnő mozgást, mely valahonnan valahová vezet, a maga hite és tapasztalata
szerint az élete és a munkája axiómájának tekinteni.

Az ember- és világkép megformálásában, a lelkileg és fizikailag egészséges
életforma kialakításában az orvosnak a beteg növekvő életkora szerint egyre
fontosabb szerepe van és lesz a jövőben is – bárhogy alakuljon is a világ sorsa.
A gyógyítás feladatától mindez elválaszthatatlan, bármily torzultan látszik is ez a
mai magyar egészségügy tükrében.

Látnia kell ezt az orvosnak is. S ha a „hivatal packázásai” el is keserítik, az orvos-
beteg kapcsolat szépségét nem szabad elveszni hagyni, ez az emberszeretet
hangolta öröm a néha ellenséges indulatok, szegénység, eszköztelenség, a beteg
agyi sclerosisa ellenére is meg tud születni. De rá kell hangolódnunk, derűt és
bizalmat kell sugároznunk, hogy szeretetet kapjunk viszonzásul. S bármennyire is
kezdjük elkoptatni ezt a fogalmat, tudnunk kell, hogy ez az univerzális kulcs, ami
a hivatásunkban és az életünkben egyaránt a tiszta örömhöz vezet.

A többi meg van írva a korintusbeliekhez írt első levél tizenharmadik versében.

Sapienti sat.”