Már a betegek sem a régiek

A magyar egészségügynek az a legnegyobb baja, hogy a biztosítási járulékokat azokban az időkben szabták meg, amikor a betegellátást a kis táskájával, sztetoszkópjával házról-házra járó doktor bácsi megnyugtató szavai jelentették. Meg néhány injekció, tabletta, kanalas orvosság – és már elindult a gyógyulás folyamata. 

Még a SZTK rendszerű ellátás sem volt túlságosan költségigényes. Emlékezetes a találó karikatúra: a behívott férfibetegek sorban állnak, és az utolsó mögött vezényel a doki bácsi: Sóhajtsanak egyszerre! De itt már volt gyakori röntgenvizsgálat is. Ám, ha valaki manapság megnézi a gyógyító üzemek sokmilliós diagnosztikai és terápiás berendezéseinek arzenálját, az egyszerűen nem értheti, hogyan lehet ezt a hatalmas műszerparkot beszerezni, üzemeltetni, szervizelni abból a néhány forintból, amit a betegek hajlandók erre áldozni. Az a baj, hogy a többség valóban nem érti – de nem is érdekli.
 
Néhány napja a szakmai szervezet leendő elnöke, Rácz Jenő – a kórházreform előtti ciklus szocialista egészségügyi minisztere, akit az ellátórendszer szűkítésével próbálkozó, szabaddemokrata Molnár Lajos váltott a tárca élén –, azt nyilatkozta lapunknak: száz kórházra elegendő orvossal és finanszírozással nem lehet 128 kórházat fenntartani, mint ahogyan most próbálják.

Adódik a kérdés, hogy mi változott, hiszen korábban nagyon is ellenezték az intézmények bezárását, sőt nem elhanyagolható szerepük volt abban, hogy az eredetileg tervezett 20 helyett csak hatra került lakat. Rácz szerint a kórházszövetség soha nem ellenezte egy ésszerűbb szerkezet kialakítását, de kifogásolták a módszert, amellyel az egészségügyi reform irányítói éltek.

Legfőbb bajuk az volt, hogy az aktív kórházi ágyak számának jelentős leépítése előtt a döntéshozók nem nézték meg, hol, milyen ellátásra lehet szükség. A kórházszövetség viszont arra nem hajlandó, hogy az egészségügyi kormányzat helyett kijelölje a bezárandó intézményeket. Hozzátette: most viszont már azt is látni kell, hogy az orvos- és pénzhiány haldoklásra ítéli a rendszert.

Kevés az orvos, az ápolónő, s akik maradtak, egyre több munkára kényszerülnek, fáradtabbak, ami veszélyezteti a betegek biztonságát. Rácz szerint a reformra jellemző improvizáció a dzsesszben élvezhető, de az egészségügyben katasztrófát okoz.

Varga Ferenc, a szakmai szövetség jelenlegi elnöke szerint a betegek sem a régiek: tudatosabbak, informáltabbak, elvárják a minőségi ellátást, s ahol ezt nem kapják meg, onnan elpártolnak. Ezért aztán a kórházak egy része azért van bajban, mert már most sem tud annyi beteget összeszedni, amennyit kifizetne neki az egészségbiztosító. A másik résznek betege bőven lenne, viszont az OEP nem finanszíroz annyit, ahányan ezt ott igényelnék.

Összességében: nem elég a pénz, és nem is oda jut, ahová kellene. Így a kis kórház szenved, a nagy nyög, és mindketten adósságot gyűjtenek. A nehéz körülmények ellenére a szakmai szövetség most sem a kórházak bezárását szorgalmazza, hanem a rendszer olyan átalakítását, amelyben a betegeknek és az intézményeknek is van idejük és pénzük az alkalmazkodásra – mondja Varga. Az egészségpolitika azonban adósa a rendszernek azzal, hogy tiszta és egyértelmű helyzetet teremtsen. Azaz megmondja, mi a feladata a kis kórháznak, és mi a nagynak, ki, hová és miért utalhat beteget.

A változások nem történhetnek meg a kórházak, illetve a tulajdonosok közreműködése nélkül. Megúszhatatlan, hogy helyben az azonos területen működő intézmények ne lássanak hozzá a maguk portáján is a feladatok ésszerű elosztásához, hogy azután mindenki csak azt tegye, amire biztosan van embere, technológiája és elegendő betege is.

Forrás: Danó Anna, Népszabadság Online