Harc a lemaradás ellen

A határon túl is hasonlóak a problémák

Erdély egészségügye elmaradott, de rohamléptekkel fejlődik. Hasonló gondokkal küszködnek, mint mi, és időnként a megoldási sémák is az itthoniakra emlékeztetnek. Számos tekintetben azonban igencsak nagynak tűnnek a különbségek. A csíkszeredai kórház igazgatójával a lehetőségekről és a korlátokról beszélgettünk.

Hogyan lesz valakiből kórházigazgató Erdélyben?

– A válaszhoz vissza kell mennünk a `89-es forradalomig, amely – mint oly sokunknak – nekem is meghatározta a sorsomat. Abban az időben éppen Csíkszeredán voltam háziorvos, és talán, mert mindenkivel jó viszonyban voltam, úgymond a forradalmi tömeg nyomására, engem javasoltak a Megyei Egészségügyi Igazgatóságra igazgatóhelyettesnek. A megyei kórház igazgatását négy évvel később, 1993-ban vállaltam el, miután sikeresen versenyvizsgáztam a Megyei Egészségügyi Igazgatóságon. Kemény volt, rendes tételeket húztam: törvények, szervezés, menedzsment...

Tanulta valaha valahol ezeket az ismereteket?

– Bukarestben, majd ösztöndíjjal Izraelben a Galilee College-ben végeztem egészségügyi menedzsment iskolákat. Közben Nyugat-Európában, főleg Svájcban ismerkedtem a korszerű egészségügyi rendszerekkel, Németországban élő húgom költségén. Módszeresen feltérképeztem a mediko-szociális problémákat, többek között az otthonápolás rendszerét. Wiesbadenben a Deutsche Klinik für Diagnostiknál az orvosi műszerezettséget tanulmányoztam. Szükségem is lett minderre a tudásra és tapasztalatra, mert 1993-ban igen lerobbant kórházat vettem át.

Milyen volt akkoriban ez az intézmény?

– Nagy pénzhiány és gyakorlatilag nulla műszerezettség jellemezte, a kórházvezetés pedig gyenge, populista volt. Az országosan szított nemzetiségi ellentét itt is hatott. Megjegyzéseket tettek a román betegekre, kiutálták őket. Nem volt fegyelem, mindenki azt csinált, amit akart.