Falni – mindhalálig

Egy amerikai újságíró a hálaadás napján a roskadásig megrakott asztalnál ül, miközben a tv éppen arról ad hírt, hogy két ifjú hölgy pereli a McDonald’s gyorsétteremhálózatot, mert az ördögi praktikákkal odaláncolta őket a pulthoz, emiatt elhíztak és boldogtalanok lettek. Morgan Spurlockban ekkor merül fel a „Super Size Me” című film ötlete.

Elhatározza, hogy egy hónapig csak a McDonald’s kosztját eszi. Az önkísérlet előtt és néhány hét múlva alapos orvosi vizsgálat történt, s közben számos riport, statisztika és ismertetés látható az amerikai étkezési szokásokról.

Ez az a dokumentumfilm, amit minden iskolásnak és felnőttnek látnia kellene.

Nem hiszem, hogy ilyen hangsúlyozottan közepes színvonalú dokumentumfilm bármikor is ekkora világsikert aratott volna. Magyarázata a nagyszerű témaválasztás, ami a megvalósítás gyenge pontjai ellenére is érzékelteti, milyen veszélyekkel jár az ízlelőbimbók hamburgerizációja. A puha és kissé édeskés tészta valósággal eteti magát, a látszólag egészséges műcsirkét, a McNuggets-t a dietetikusok a benne rejlő, hamburgernél is több telített zsír miatt chicken McFrankenstein-nek nevezték el, a sült krumpli pedig mindegyiknél finomabb és persze még nagyobb haszonkulccsal értékesíthető...

A McDonald’s tényleg gyors, ízletes és senki nem kényszeríti a vevőt arra, hogy ott napi 5000 kalóriát tömjön magába, ahogy a film hőse egy hónapig teszi. Ray Croc, a McDonald’s Corporation alapítója szerint a cég filozófiája a Minőség, a Szolgálat, a Tisztaság és az Érték. Ha valaki ismeretlen országba téved, ahol nem tudja, mit egyen és mit ehet egyáltalán, hol talál olyan mellékhelyiséget, ahová biztonsággal bemehet, valószínűleg megkönnyebbülten fölsóhajt, ha megpillantja a McDonald’s kettős kupolát formázó „M” betűjét – a biztos pontot, ahol tudja, mire számíthat. Érthető, hogy a cég naponta 46 millió embert szolgál ki. Ez több mint Spanyolország lakossága.