hirdetés
2024. április. 23., kedd - Béla.

Fabók József emlékére

Január 23-án pénteken 16 órakor a fővárosi Szent Gellért Plébánia Szent Sír urnatemetőjében helyezik örök nyugalomra Fabók Józsefet, az egészségügy meghatározó személyiségét.

Január 23-án pénteken 16 órakor a fővárosi Szent Gellért Plébánia Szent Sír urnatemetőjében helyezik örök nyugalomra Fabók Józsefet, az egészségügy meghatározó személyiségét.

Fabók József 1934. augusztus 4-én született és 2014. december 30-án távozott ebből a világból. Tanulmányai elvégzése után 1960-65-ig az OMKER műszaki szakértője, 1966-68-ig az OMKER osztályvezetője, 1968-1981 között a MEDICOR hazai és nemzetközi fővállalkozói főosztályvezetője.

Magyarországi fővállalkozói tevékenysége során 26 kórház és 15 rendelőintézet orvos-technológiai tervezését és kivitelezését irányította. 1981 és 1989 között a Medicor nemzetközi fővállalkozói tevékenységét irányítva 17 nagyszabású nemzetközi projektet vezényelt le. Ezek közül is kiemelkedő Nigériában 30 kórház létesítése, Peruban 700 kórházi ágy és 110 vidéki egészségügyi állomás felszerelése, Görögországban 165 kórház orvos-technológiai felszerelése.

1989-1990 között a Rolitron Rt. kereskedelmi igazgatójaként a cég számítástechnikai és orvostechnikai üzletágát vezeti. 1990-től 2006-ig a B. Braun Avitum Hungary Zrt. igazgatója. Felismerve, hogy Magyarországon évente több ezer ember nem jut hozzá az életmentő, életben tartó dialíziskezeléshez, megkezdte egy nephrologiai hálózat kiépítését. A 18 központból álló Avitum Hálózat és az úttörő munkájának köszönhető országos fejlődés eredményeként mára Magyarországon minden rászoruló hozzájut a szükséges kezeléshez. Fabók József haláláig a B. Braun Avitum Hungary Zrt. igazgatói főtanácsadója, akinek nevéhez 8 szabadalmaztatott találmány kapcsolódik. A MedicalOnline A talentum sáfára / Fejezetek Fabók József életéből című, 2011-ben megjelent könyvem részletével búcsúzik tőle.

 

Az első találmány – és a többi

Fabók József nagyon szerette, amit az OMKER-ban csinált. Hajtotta a hiúság a tudás után. Azt is tudta, ha valakinek találmányai vannak, az rangot ad az orvosi műszer szakmában. Így aztán egyiket konstruálta a másik után – és mindent, amit föltalált, Gyuszi bácsival is megkonzultált.

Visszament a műhelybe első találmányával is.

 – Édesanyám asztmás lett. A Kékesen gyógyították, oda jártunk föl látogatni apámmal – emlékezik. – Ábrányi főorvos mondta, mi a baj, meg hogy ő majd ad egy porlasztót a mamának, ami sokat segíthet. Adott is egy üveget, abba kellett tenni a gyógyszert.

Úgy működött, mint egy vérnyomásmérő gumipumpája: ha jött az asztmás roham, a páciensnek kellett nyomkodnia, hogy szervezetébe juttassa az orvosságot.

– Igen ám, de anyámnak ilyenkor nem volt annyi ereje, hogy azt a gumit megnyomja. Láttam ezt, és rettenetesen fájt, hogy ennyit szenved a betegségétől. Mindenáron meg akartam javítani a szerkezetet, hogy könnyítsek az életén. Azt találtam ki, hogy leveszem a gumilabdát, és egy másikat teszek rá. Készítettem egy szerkezetet, amelybe autószifon patronja került – ennek a nyomása vitte ki a szerkezetből a gyógyszert. Igen ám, de ez nem porlasztott olyan jól. Nem működött megfelelően. Egy új műszaki megoldással készítettem egy gyógyszerporlasztót, ami már levitte a porlasztott gyógyszert az alveolusokba. Ezt szabadalmaztattam, aztán kötöttem egy szerződést a MEDICOR Művekkel.

Fabók József huszonhat éves volt ekkor. Az OMKER-nál dolgozott, amely alapvetően kereskedelemmel foglalkozott. Nem volt gyártó részlege, ezért kereste meg a MEDICOR-t. 

1965. szeptember elsején jelentette be a találmányt. A MEDICOR 1965. szeptember 28-án kért engedélyt a Találmányokat Értékesítő és Engedélyező Bizottságtól, hogy a feltaláló és „kísérletező brigádja” által elkészített mintapéldányt bemutathassák. A MEDICOR az első évben Moszkvában, Havannában és Rio de Janeiro-ban mutatta be a gyógyszerporlasztót. 1966-ban elvitték Szverdlovszkba, Bombay-be, Karachi-ba, de járt a találmány Djakartán, Teheránban, Alexandriában és Colombo-ban, hogy aztán 1966-ban eljusson Rangoon, Lagos, Zagreb, Bucuresti, Plovdiv, Lipcse és Krakkó városokba is.

Európában több helyütt is bejelentette a MEDICOR; a cég volt a tulajdonos, Fabók József a feltaláló.

S hogy mi volt a helyzet Magyarországon? Úgy járt a gyógyszerporlasztó, mint eleddig és általában a legtöbb magyar találmány?

Fabók József finoman jelzi, hogy a pénz állt a mögött, hogy találmánya itthon nem tudott elterjedni. Úgy is mondhatnók: „fiókba került”. Szolgálati találmány lett belőle, bár még nem a MEDICOR-nál dolgozott.

Később persze behozták a gyógyszerporlasztót Magyarországra mások. Vagy ha nem is azt, de rendszerében hasonlót.

Tipikus hazai történet – mondhatnánk, de Fabók József ingatja a fejét:

– Az a helyzet, hogy megvették a találmányomat, én meg örültem, hogy eladtam, és kaptam érte pénzt. Egyik munkatársammal már azt számolgattuk, hogy ha 50 fillért vagy egy forintot adnak darabjáért, milyen gazdagok is leszünk...

De nem lettek gazdagok.

Legalábbis nem ebből.

S hogy mégis, mennyit lehetett kapni egy ilyen, a gyógyítást segítő találmányért és az mennyit ért akkoriban?

Amint megkérdezem, kissé megfagy a levegő.

– Megkérdezheti, de azt tudom mondani, hogy van egy mai napig is jellemző magyar betegség – mondja Fabók József, s persze rögtön arra gondolok, hogy nem illett volna… Hiszen Fabók József nevéhez köthető, hogy folyószámlára utalják a dolgozók bérét Magyarországon, és ennek nagyságáról sem cégen belül, sem cégen kívül nem volt szabad beszélni – ellenkező esetben megváltak volna az illetőtől. Meglepő módon mégis azzal folytatja, hogy alig vannak nálunk, akik bárminek meg tudják kérni a reális árát.

– Nagy százalékban jellemző a magyarokra, hogy alulértékelik önmagukat. Utólag azt mondom, nem kaptam eleget az új gyártmány tervezéséért, de akkor örültem.

Később persze nem egyszer előfordult, hogy szerződésben állapodtak meg a találmányért egy összegben, amihez mégsem jutott hozzá. Nemes egyszerűséggel nem fizettek. Olyankor perre kényszerült.

Összesen tizenegy pere volt életében, és szinte mindegyik a találmányaihoz, és az új termékek tervezéséhez, gyártásához, pontosabban az azokért kialkudott ár ki nem fizetéséhez köthetők. Aztán bírói ítélettel mindegyikért megkapta a pénzt.

*

S hogy mit szólt mindehhez a család? A mama, akinek a kedvéért feltaláló lett?

– Te tudod, fiam, de úgy látom, sok mindenbe beleavatkozol. Ezt mondta a mama, aki addigra kigyógyult az asztmából, és élete 87. évében halt meg.

Leírni sem egyszerű, neki azonban megélnie kellett az elvesztését annak az asszonynak, aki összetartott mindent, aki nevelt mindenkit kimondatlanul is. Aki elültette azokat a magokat a kisfiú lelkében, amelyek csak jóval később, valamikor a hetvenes években sarjadtak ki.

Fabók József féltve őrzött cetliket vesz elő az aktatáskájából. A családban az volt a szokás, hogy mindenki – főként bibliai – idézeteket adott a másiknak egy-egy jeles alkalomra.

Az édesanyjától kettőt is mutat. Az egyiken csaknem gyöngybetűkkel Izajástól egy idézet: „Ne félj, mert megváltottalak: neveden szólítalak, az enyém vagy.”

A másodikon gyönyörű betűk helyett már csaknem olvashatatlan az írás Sámueltől: „Minden örömöm belőle sarjad”. És ráírta még Fabók József születésének pontos idejét.

Nem sokkal a papírra vetést követően halt meg az édesanyja. Az intenzíven hagyta Fabók Józsefre az utolsó kinyilatkoztatást a nővértől kapott közértes blokk hátulján.

*

Hogy van-e feltalálói véna? Vagy hogy neki volt-e ilyen? Ma sem érzi, hogy lenne. Azt mondja, nagyon szórtak a találmányai, viszont a műszaki megoldásai szinte „kifolytak belőle”, a szervezés pedig, amiben talán a legnagyobbat alkotta: adomány.

– Egy olyan találmányom sem volt, amiért ne kellett volna megküzdenem – mondja.

– Csak a kivitelezésért vagy magáért az ötletért is?

– Mind a kettőért. Emlékszem, Hajdúszoboszlón nyaraltunk, de én csak legújabb találmányommal, a lélegeztető géppel foglalkoztam. A feleségem rám is szólt, hogy nem játszom a gyerekkel eleget – de alig tudtam másra figyelni.

Az autokláv feltalálásakor nagy volt az irigység. Akkoriban még a minisztériumból is átiratot küldtek, mondván: csalt, csak hogy ne kelljen kifizetni az előre kialkudott és szerződésbe foglalt összeget.

Dr. Kersch Ferenc – akit máig nagyon szeret és tisztel –, az OMKER jogtanácsosa javasolta, ne menjen be, amíg a dolog tisztázódik. Inkább felfüggesztették az állásából.

Ki tartsa a hátát… címmel a Kossuth-díjas Zsidai Pál tollából jelent meg a Népszavában ennek az újításának a története. Történt ugyanis, hogy Fabók József, az Orvosi Műszerkereskedelmi Vállalat dolgozója az újításért járó díj első részletét csak a Népköztársaság nevében kihirdetett másodfokú bírósági ítélet után kapta kézhez.

1962. július 20-án nyújtotta be gázolajfűtésű, stabil kivitelű autokláv újítását a Labor Műszeripari Művek esztergomi gyáregységéhez.

Eleinte ment minden, mint a karikacsapás. Elgondolása bekerült a gyár műszaki-fejlesztési tervébe. Kiviteli szerződést kötöttek vele, s a kísérletezésben is közreműködött, amiért külön ötezer forint díjat kapott.

Az újítási javaslat új gyártmányra vonatkozott, a díjazást az önköltség három százalékában állapították meg. Az egy év után gyártott autoklávokért járó előleget, a 13 880 forintot azonban nem fizették ki neki. Előbb azt vitatták, hogy jóvá kell-e hagyatni az illetékes műszeripari igazgatósággal, majd azt, hogy az olajfűtésű autokláv egyáltalán új cikk-e. Hiába hagyta azonban jóvá a vezérigazgató is a szerződést; a gáncsoskodás folytatódott.

Az akkori Kohó és Gépipari Minisztérium műszeripari igazgatóságának megbízott osztályvezetője ezúttal Fabók József igazgatójának írt levelet, állítva, hogy az olajfűtésű autoklávok megrendelője maga az újító volt. Ő vette át a mintát. Csakhogy Fabók József ekkor műszaki ügyintéző volt, sem megrendelésekkel, sem pedig átvétellel nem foglalkozott. Bár az alperes cég maga is a felperes újító mellé állt, mégis fellebbeztek, tovább húzva az időt. Végül Fabók József mégiscsak megkapta a pénzét; a másodfokú, tovább már nem fellebbezhető ítélet után.

De hát hogyne próbáltak volna meg mindent, amikor az előzetes szerződés szerint már 158 ezer forint járt volna a találmány forgalmazása után Fabók Józsefnek, miközben 112 ezerért már hozzá lehetett jutni egy 55-60 négyzetméteres lakáshoz úgy, ha a felét előre kifizetik?

Amikor hosszas huzavona után kifizették az összeg 10 százalékát, abból mégsem bankszámla vagy betét lett. A feleségét vitte inkább több hetes török, görög, olasz társasutazásra, hajóval.

*

Fabók Józsefnek nyolc találmánya volt. A műszaki megoldásokat azonban többre értékeli, azok szerinte jelentősebbek.

Mutatja a szárazjeges megoldást, amit a bőrgyógyászatban használnak a kriocauteres, azaz a fagyasztási eljárás során. Aztán az elektromos kézszárítóról beszél, amely eredetileg kézsterilezőnek indult, de Egyed professzor kifogásolta az ötletet azzal, hogy mindez már le van írva a tankönyvben.

Leszedte hát a készülékről a csírátlanítót – így adta el az első kézszárítót Magyarországon, a hetvenes évek elején.

Ma is eszébe jut, minden egyes alkalommal, ha bármelyik szerszámgépen dolgozik, hogy negyvenévesen is elment Gyuszi bácsihoz, fölvette a köpenyét és megkérdezte: mit csinálhatok?

És megint elmondja: egy találmányt kivéve nehéz volt; a legutolsó viszont évek óta ott volt a fejében.

2009-ben nyújtotta be a vállfa ötletét.

Vállfa? – kérdezhetnénk. Hisz mindenki használja ma is.

Csak nem olyat, ami megakadályozza a gyűrődést.

Mindenkinek, aki valamely értekezleten vele szemben ült, gyűrött volt a kabátja. Márpedig minden este nem lehet vasalni – gondolta, és segítségképpen kitalálta, hogy ha három mm-es drótot tesz a vállfa mindkét oldalára és az alján két csipesszel kihúzza a kabátot, akkor az nem lesz olyan, mintha a kutya szájából rángatták volna elő.

Beadta a találmányi hivatalnak, megkapta a szabadalmat. Már csak el kéne adnia. Jelenleg egy csomagolási szerkezet konstrukciójával foglalkozik. 

Az egyik találmányában a lánya is feltaláló, aki orvos lett, és az angiológiában dolgozik.

Amikor arról faggatom, meg lehet-e fogalmazni, hogyan, miként lesz az emberből kreatív személyiség, azt feleli, ő ez ügyben valószínűleg nem jó válaszadó. Ez ugyanis – szerinte legalábbis – hit kérdése, ami viszont ajándék.

Amikor tovább erőltetem a kérdést, vajon miért is kéne a kreativitáshoz hit, nemes egyszerűséggel azt mondja: majdnem mindenhez kell hit. Hát hogy kezdjek hozzá valamihez, ha nem hiszek benne?

– Sok szerződést kötöttem életemben. Gyakran hallottam a partnertől: „Remélem, meg lesz elégedve a munkánkkal”. Vagy: „Bízom benne, hogy jól fogjuk csinálni”. Feltételes mondatok sorozata – mondja Fabók József, aki szerint a legtöbb ember felteszi magában a kérdést: mennyit érek? Aztán: kinek kellek? És: hol a helyem? Sok gyerek azonban nem érzi, hogy kellene valakinek. Én ezt sosem éreztem; a család biztos hátteret adott.

Amikor édesanyja megbüntetette, a sarokba kellett térdelnie. Jött a mama testvére és megkérdezte, miért nem kér bocsánatot? Akkor fölkelhetne.

– Nem kérek – felelte dacosan a kis Fabók.

– Miért nem kérsz?

– Jön a nagymama, úgyis fölvesz innen!

Fabók József már akkor azzal a kérdéssel foglalkozott: vajon kell-e úgy, ahogyan van? Elfogadják-e olyannak, amilyen?

Mindezeket persze csak később fogalmazta meg magának. Akkor, amikor már igehirdetéseket hallgatott. Amikor megértette és ki is nyilvánította, ha ezzel ellentétes dolgot látott, hogy Istennek Izrael a mindene volt. A szeme fénye. És aki az ő szeme fényét bántja, az vele találja szembe magát.

– Sokan nem is tudják, hogy a zsidóságnak nem más népekkel van problémája, hanem Istennel. Ezredeken át nem pusztult ki ez a nép, pedig ennek oka van. Isten velük kötött szerződést és megvallotta: nemzeteket ad érte. Sok zsidó barátom van, szoktam nekik mondani, pogány vagy, ha a saját történelmedet sem tudod, és nem hiszel Istenben.

Mesél is hát sokszor, sokaknak a zsidó történelemről és arról: zsidó embernek nem szabad félnie.

Szabad, de nem kell – mondja.

Én meg azt teszem hozzá: erős hit kéne ehhez.

– Az igazi zsidót olyannak tudom elképzelni, mint János bácsi volt, akit a mama ebédeltetett a munkaszolgálat idején, közben meg elvezényelték a századot... Sokat beszélgettem vele és sokat tanultam tőle. Több irányból kapta az ajándékot az Istentől, egyrészt mert lelkileg gazdag, másrészt, mert testileg zsidó volt, és elhitte azt, hogy a bűneitől már megváltották.

*

Fabók József sokáig nem volt hívő. Aztán egyszer csak megvallotta hitét egy olyan időszakban, amikor nem lehetett biztos benne, hogy ezért nem jár-e majd büntetés. Nem tudhatta, hogy megmarad-e az állása.

– Csak visszatekintésemben látom, hogy ott volt az Isten az őserdőben a moszkitóháló alatt, az életveszélyes körülmények között és a fogadásokon is. Ezt én akkor nem láttam – vak voltam és még süket is – mondja. – Hajszoltam a több munkával járó sikert, fáradtam testileg-lelkileg, de nem tudtam a tempón lassítani. Nem tudtam leállni, abbahagyni az őrült hajszát. Naprakészen kellett az összes orvosi készüléket ismerni, ami állandó tanulást igényelt a munka mellett. Az új rendszerek kidolgozása, az új termékek tervezése, a találmányok csak az emberi sikereket fokozták, de Istenhez nem vezettek. Egyik trópusi utam után teljesen kimerülve és összeroppanva mentővel vittek kórházba. Azt gondoltam, szakmai munkámnak vége. Betegágyból nem lehet egészségügyi létesítményeket tervezni, kivitelezést irányítani, tartózkodási engedélyt hosszabbítani… Egészségesen mennyit lótottam-futottam, hogy munkámmal bejárjam a világot. De bálványaim összetörtek, az orvosok nem ígértek gyógyulást. Roskadttá váltam lelkileg is. Ekkor az Isten elvezetett „a pusztába” és a szívembe beszélt (Hóseás: 2,13.). Egyik este barátommal beszélgettem az addigi életemről, munkámról, utazásaimról, majd közösen imádkoztunk. Ekkor fogadtam el Isten minden értelmet felülhaladó szeretetét. Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, megváltozott a gondolkodásom és az értékrendem. Fokozatosan kezdett megjönni a látásom – gyakorolni kezdtem református vallásomat –, már látok, van, amit homályosan, van, amit tisztán.

Egyszerűen szólva: az értelmetlenség változtatta meg. És maga a bűn, amellyel sokáig nem tudott mit kezdeni.

Ezt mondja, s állítja: nem arról van szó, hogy lopott vagy csalt volna. A nyelvet tartja ebből a szempontból is kiemelten fontosnak. Az író és beszélő ember nyelvezetét, mert az ember ezzel az első perctől fogva visszaélt.

És hozza a példát a Bibliából.

– Megteremtette Isten Ádámot és Évát. Belehelyezte őket az Édenkertbe, és azt mondta, uralkodj mindenek felett, csak erről az egy fáról ne egyél! Amikor mégis megtörtént, és Isten hívja őt, Ádám elrejtőzik, mondván: meztelen.

– Ki mondta neked, hogy meztelen vagy? – kérdi az Úr, de nem várja meg a választ: Talán ettél a tiltott fáról? És innen kezdődik a mellébeszélés – mondja Fabók József.

– Ádám nem egyenesen felel, hanem azt mondja: az asszony adta számára a gyümölcsöt. A nő, akit Isten teremtett neki, segítőtársul. Mintegy megvádolja tehát, miféle szerzetet is adott neki. És ma is ez a helyzet. Az egész emberiség más lett volna, ha Ádám bevallja: igen, ettem, nem pedig levelekkel takargatja a testét… Ez van a Biblia első lapján. És az utolsón, a Jelenések Könyvében az olvasható, kik azok, akik nem öröklik az Isten országát. Közöttük soroltatnak fel azok, „akik szeretik és szólják a hazugságot”.

Hát ki az, aki szereti a hazugságot? – kérdezi még ma is Fabók József, aki azt felelte magának: ilyen nincsen. Aztán beszélgetett egy nagy nevű teológussal az ember hibáiról, a nyelv bűnéről.

– Azt mondta: nekem egy hibám, illetve bűnöm volt, hogy szerettem kiszínezni a dolgokat. Úgy elmondani a dolgokat, hogy felkeltsem a figyelmet, az érdeklődést, hogy én legyek a társaság középpontja. Akkor ezt megjegyeztem. Hosszasan gondolkodtam rajta: én vajon nem színeztem? És nem színezek? Ha ezt teszem, az nyilván az egó műve, ami azt jelzi, nemhogy szeretem, de szólom is a hazugságot. Vagyis olyan vagyok, aki nem örökli az Istennek országát… Szóval a nyelv. A köznyelv. Ezzel dicsérünk és szidunk. Hogyan jöhet mindez egy forrásból? Ilyeneken gondolkodtam sokat. Mert a szív teljességéből szól a száj. Belülről, a lelkemből. Egy nagy hajót egy kis propeller hajt. Egy nagy, 90 kilós embernek talán pár dekányi a nyelve. De ez a nyelv fel tud gyújtani mindent. Mindenen tud az ember uralkodni, az állaton, a természeten – csak a saját nyelvén nem.

Fabók József számára az volt a kérdés: mit is kezdjen a bűnnel. Ha úgy tetszik, a saját bűneivel.

Arra jutott: nem lehet bocsánatot adni annak, aki nem kér. Előbb látnia kell az embernek, hogy hibázott, helytelenné kell a cselekedeteit minősítenie és bűnbocsánatot kérnie.

 

Nem lesz magából mártír Magyarországon!

„Senki két úrnak nem szolgálhat, mert vagy egyiket gyűlölni fogja, és a másikat szeretni; vagy egyiket eltűri, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.”
(Máté: 6,24)

 

Vagy az Istenben hiszek, vagy az anyagban – fogalmazta meg magának Fabók József viszonylag korán. Nincs átjárás. Az élet az egyik felfogás szerint véget ér, a másik alapján az öröklétben folytatódik.

A megtérés hosszú folyamat volt, amelyhez szervesen hozzátartozott, hogy a nagyszülők és édesanyja is gyakorolták a hitüket. Ahogyan ő mondja ma is nem egyszer: életük aranyfedezettel volt teli. Amit mondtak, úgy volt. De azt azért hozzáteszi: volt kollégám, aki nem volt hívő, mégis hiteles ember volt.

– Hogy mikor váltottam? – kérdezi. – Gyerekkoromban végignéztem, miként szállingóztak be emberek a lakásunkba, titokban. A Bibliát olvasták és magyarázták. Volt, amit elfogadtam belőle, volt, amit nem. Magvetés történt tehát, mert a szülők valamiféle magot mindig vetnek a gyerekekben. Anyám jut mindig eszembe. Nem egyszer hallottam tőle: „Csináld fiam, én imádkozom érted!”

Fabók József azt mondja: apánk ette az egrest és a mi fogunk vásik bele – de a saját vétkeink miatt halunk meg. Mózes idején azonban elhangzott egy ígéret: megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen. Csakhogy itt vessző következik az Ószövetségben, és az ige úgy folytatódik: de irgalmasságot cselekszem ezeríziglen.

Azaz, számtalan generáción keresztül áldást lehet hozni a családra, és a később élők még csak nem is sejthetik, nemhogy tudnák: melyik ősüknek köszönhetik...

Fabók József ma már állítja: mindannyiunk felelőssége, milyen generációt hagyunk magunk után.

A gondolatra 1976-ban jutott. Akkor írta meg az istenhitét megvalló levelet, ami eljutott a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsághoz is. Úgy gondolta ugyanis, aki számos államtitkot tud egy szocialista rendszerben, az nem engedheti meg magának, hogy hitvallása nélkül meglássák a templomban…

A döntés, a kinyilatkoztatásra jutás persze nem volt egyszerű. Olyannyira kínlódott, hogy tervét több általa nagyra tartott emberrel is megvitatta.

Megkérdezte Szikszai Béni bácsit, aki a gyermekkorában a számára talán legtöbbet adó Bethánia egyik vezetője volt és Cseri Kálmánt, a református egyház pasaréti lelkipásztorát, akivel csak később ismerkedett meg, de máig barátságot ápol.

– Gyerekkoromban mindig okosabb és idősebb barátaim voltak. Amikor megírtam a levelet, féltem, hogy következménye lesz, de arra jutottam, ugyanúgy vállalnom kell bármit, mint Mózesnek a népével a kivonulást és az együtt-nyomorgást. Vesd a te kenyeredet a víz felszínére és több nap után megtérül – idézi a Bibliát, aztán rögtön hozzá is teszi, ez persze nem biztos, hogy azt jelenti, gazdag leszel. Lehet, hogy csak annyit: éhezel, de meglátod az Isten országát.

– Elmentem lelki segítőmhöz. Kérdezte, mennyire félek, és botjára támaszkodva kísért a buszmegállóba. Meg ne rettenj tőlük, mert akkor én rettentelek meg téged! – szólt az ige Béni bácsitól. Miután Cseri Kálmánt is meghallgatta, Fabók József annyit mondott csupán: megteszi. Leírja akkor is, ha ezért bányába kell mennie. De Cseri Kálmán azt felelte erre: nem biztos, hogy szeret téged annyira az Isten, hogy szenvedhetsz érte. Mint a református énekben: „Ő azt bünteti, kit szeret”.   

Fabók Józsefet szerette az Isten, mégsem büntette meg. Pedig megírta a levelet, amelyben a MEDICOR vezetőségét arról tájékoztatja, hogy „világnézete megváltozott”.

Martos István, a MEDICOR vezérigazgatója olvasta a beadványt elsőként, de sokáig nem szólt semmit. Csak hosszasan nézett ki az ablakon. Amikor a vezérigazgató leült és visszatolta a levelet Fabók József elé, azt mondta akkori főosztályvezetőjének: „Maga mostantól emelt fővel járjon ennél a cégnél, mert én nagyra értékelem a lelkiismereti szabadságot! Amíg én vagyok itt a vezérigazgató, maga betölthet vezetői beosztást a vállalatnál”.

Azt azonban még hozzátette – és ekkor a párt angyalföldi székháza felé mutatott; ott volt a cég székháza Kádár János egykori kedves munkáskerületében –: Azt persze nem tudom, hogy ezek, mit fognak mondani…

A levelet át kellett küldeni a pártbizottságra, és Fabók József később hihetetlen beszélgetéseket folytatott a Fehér Házban.

 – Azt mondta a Központi Bizottság egyik titkára, aki meghallgatott: „Magára mernénk bízni a párt kasszáját!” És hogy: „Ha valaki bántja magát ezért a nyilatkozatért, csak jöjjön ide vissza! Nem engedem, hogy mártír legyen magából Magyarországon!”

 

Köbli Anikó
a szerző cikkei

cimkék

hirdetés

Könyveink