Csak az elkötelezettek maradnak

A koraszülött-ellátás szépségei és nehézségei

A szervezett intenzív koraszülött-ellátás a medicina egyik legfiatalabb ága. Egyben az egyik legsikeresebb is: jelentős szerepe van abban, hogy Magyarországon negyed század alatt 35 ezrelékről 5-6 ezrelékre csökkent az újszülöttkori halálozási ráta. E szép, ugyanakkor nehéz terület problémáiról beszélgettünk dr. Hajdú Júliával, a Semmelweis Egyetem I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának docensével.

A letalitás alakulása nagyon imponáló, ma hatodával kevesebb gyermeket veszítünk el újszülöttkorban, mint 25 évvel ezelőtt.

– Hogy érzékeltessem, honnan indultunk: 1977-ben adtuk haza az első olyan 1500 grammos koraszülöttet, akit előtte lélegeztettünk. Ennek örömére pezsgőt bontottunk. Ma nagyon nagy baj, ha egy másfél kilós újszülött – amennyiben nincs fejlődési rendellenessége – nem marad életben. Az első három perinatális intenzív centrum (PIC) 1975 őszén alakult meg a pesti egyetemi klinikákon, Kiszel, Rosta és Büki professzorok vezetésével. Ezt követte aztán az újszülött-koraszülött intenzív ellátás országos hálózatának kialakítása.

Mikor következett be a nagy áttörés?

– Ez három periódusra osztható. Az első 1977 és 1993 közé esik, amikor látványos javulást észleltünk az 1500 gramm feletti újszülötteknél. Akkoriban jelentek meg az első, még egyszerű újszülött-respirátorok, és akkorra állt fel az az orvos–nővér gárda, akik kizárólag ezekkel a kis betegekkel foglalkoztak. Persze ezek a tanulás évei voltak, és szűkre szabott volt még a technika is. Nem rendelkeztünk nem invazív O2-mérő eszközökkel, mindenki igyekezett sok „jó” oxigént adagolni – ma már tudjuk, mennyit ártottunk ezzel a szemnek, a tüdőnek.

A következő, 1993–99-es időszakban az 1000–1500 grammos súlycsoport helyzete változott előnyösen, elsősorban a nem invazív vérgáz-analizátoroknak és a többféle lélegeztetési módszer bevezetésének, tehát a jobb gépeknek köszönhetően. De legalább ilyen fontos volt a surfactant hozzáférhetősége. Magyarországon a felületaktív anyagot 1992 óta biztosítja az állam a rászorultaknak. Először csak mesterséges felületaktív anyaggal rendelkeztünk, amely hatásos ugyan, de csak a relatíve nagyobb gyerekeknél használt, akik nyolc-tíz óráig elviselték a megfelelő oxigenizációhoz szükséges magas nyomást a tüdő súlyosabb károsodása nélkül. Az azonnal ható, „igazi”, természetes – sertésből vagy borjúból nyert – surfactant ’96–’97-ben jelent meg Magyarországon, és mivel ugyanannyiba került, mint a mesterséges, azonnal kiszorította azt. Folyamatosan tanulunk: ma már tudjuk, hogy a surfactantot az élet első 20–25 percében kell beadni, mert később már nem várható tőle megfelelő hatás.

Így jutottunk el 1999-ig, amikortól az 1000 gramm alatti újszülötteknél értünk el áttörést. Döbbenetes az 500–740 grammos súlycsoport halálozásának alakulása: 2001-ben 35 százalék, 2002-ben 41 százalék, 2003-ban már 62 százalék maradt életben! A 750–990 grammosok túlélési aránya még látványosabb javulást mutatott, 1999-ben 62, 2001-ben 82, 2002-ben és 2003-ban 92 százalék volt. Ráadásul ezek nem tisztított adatok, benne vannak például fejlődési rendellenességgel születettek is.