Brigitte Hamann: Winifred Wagner avagy Hitler és Bayreuth

Családi mítosz

A Bayreuthi Ünnepi Játékok alapításáról az akkori harcostárs, a későbbi megveszekedett ellenfél, Friedrich Nietzsche írta a legátszellemültebb sorokat. „Amikor az 1872-es év ama május napján a bayreuthi dombon lerakták az alapkövet, zuhogó esőben és borús ég alatt, Wagner néhányukkal visszahajtatott a városba; hallgatott, és szavakkal le nem írható tekintettel, hosszan nézett maga elé. Hatvanadik életévébe lépett azon a napon; minden addigi csak előkészület volt erre a pillanatra. (...) Hogy Wagner mit látott maga elé nézve azon a bizonyos napon – azon töprengve, hogyan lett azzá, akivé lett s akivé majdan lesz –, azt mi, a hozzá legközelebb lévők, bizonyos fokig el tudjuk képzelni. Csakis ebből a wagneri pillantásból érthetjük meg Wagner nagy tettét – hogy ez a megértés garantálja: a tett nem marad terméketlen.” (Zoltai Dénes fordítása.) Nem, a tett valóban nem maradt terméketlen, mondhatnánk frivolan. Mert noha művészi értelemben megvalósult az álom, azaz otthonra talált a 19. század leghatalmasabb operai életműve (a Verdié mellett), ám a bayreuthi színház (és vele a családi lakhely, a Wahnfried villa) több lett, mint egyike a művészet szentélyeinek. Wagner halála után egyszerre vált egy család irtózatos torzsalkodásainak és összeborulásainak, roppant teremtőerejének, ugyanakkor kisstílű praktikáinak színterévé, hogy aztán – szerencsére viszonylag rövid ideig – a világtörténelem egyik középpontjává alakuljon, ahol a zenedrámák alatt a díszpáholyban évtizedekre kiható döntéseket hoztak vagy fogadták a nem kevésbé sorsalakító híreket. Wagner félelmetes mítoszalkotó képességével elérte – persze akaratlanul –, hogy Bayreuth mitikus hellyé változzék, miként mondaszerűvé lett a birtokló család története is, melyet részben maguknak az operáknak a cselekménye határozott meg és determinál mind a mai napig.