Bartók és betegségei

Bartók Béla (1881–1945) a nemzetközi zeneirodalom legnagyobbjai közé tartozik. Muzsikájában egyedi módon ötvözte a múltat a jelennel, a Kárpát-medence és a Balkán népzenei hagyományát a schönbergi, avantgárd zenei gyakorlattal. Zongoraművészként is kora legkiválóbbjai közé tartozott, ám zenetudósként, pedagógusként és néprajzkutatóként is jelentős életművet hagyott örökül.

Mint a zenei (és a matematikai) tehetségek esetében gyakori, Bartók zsenije már kora gyermekkorától megmutatkozott. Az abszolút hallású gyermek – aki édesanyjától tanult meg zongorázni – kilencesztendősen komponált, írt, tízévesen pedig virtuóz csodagyerekként lépett föl a fővárosban. A csodagyerekségnek azonban szinte minden esetben árnyoldalai is vannak: Bartók gyönge fizikumú, aszténiás – a kretschmeri karakterológia szerint schizothym – alkatú, beteges fiúcska volt. Himlőoltása nyomán jelentkező ekcémája, majd ötéves korában kapott súlyos tüdőgyulladása – illetve ennek szövődménye, a krónikus bronchitis – következtében szülei még a széltől is óvták, így gyermekkora meglehetősen magányosan telhetett. Mikor aztán apja – a zenei tehetségű nagyszentmiklósi iskolaigazgató 33 évesen – úgynevezett bronzbetegségben, vagyis Addison-kórban – elhunyt, a gyermeknevelés gondja az anyagi nehézségekkel küszködő, ám rendkívül ambiciózus anyára maradt. Bartók, anyjának köszönhetően, kiváló zongoristává cseperedett, betegségeinek azonban a felnőttkor sem vetett véget. 1899- ben, a Zeneakadémiára felvételt nyerve a 18 éves fiatalember boldogan utazott haza Pozsonyba – ahol ekkortájt családja lakott –, amikor súlyos, életveszélyes kór, tuberkulózis támadta meg. Vért köpött, fulladt, hörghurut és állandó láz gyötörte, így tanulás helyett a következő nyarat még gyógyulására – karintiai gyógyüdülésre és fekvőkúrára – kellett szánnia. Ősszel újra kezdte ugyan a főiskolát, ám betegsége folyamatos hőemelkedések formájában vissza-visszatért. Orvosai ismét tuberkulózist, majd mellhártyagyulladást állapítottak meg nála: zongoraművészi karrierjét azonban az orvosi tanácsok ellenére sem adta föl. Rekreációja érdekében újra osztrák üdülőhelyeken kellett hónapokat töltenie. Utolsó gyógyés hízókúrájáról 1901-ben végre egészségesen, és – Kodály tanúsága szerint – meglepően jó húsban tért vissza. A tüdőgyulladásra való hajlam, a tüdőtágulás számos tünete, illetve a tbc-től való rettegés azonban egész életében kísértette. Mindezek mellett krónikus – pszichoszomatikus jellegű – epehólyag-betegségben is szenvedett, amely élete végéig rendszertelen rohamokban, fájdalmakban nyilvánult meg.
   A következő évtizedek – különösen a 20-as, 30-as évek – Bartók számára folyamatos koncertezéssel, megfeszített munkával teltek. Bejárta szinte az egész világot, az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig. Néprajzi gyűjtései, az avantgárddal való termékeny kapcsolata nyomán született mesterművei, többek közt az Allegro Barbaro, A fából faragott királyfi, A Kékszakállú herceg vára világhírű zeneszerzővé emelték. A betegeskedés azonban – tüdőgyulladások, influenzák, hurutok formájában – valamennyi körútján végigkísérte a komponistát és zongoravirtuózt, akinek gyönge fizikuma amúgy is nehezen viselte a sok utazást, hányattatást, klímaváltozást. Bartók az orvosoktól ráadásul gyermeteg módon rettegett. Hajnal Tibor, egykori kezelőorvosa emlékei szerint a vizsgálatoknak csak vonakodva vetette alá magát, és orvosaival szemben mindig „durcás kisfiúként” viselkedett.
    Az 1930-as években készült portréit látva megértjük, miért tekinthették a kortársak Bartókot a zseni tipikus megtestesülésének. Vékony, hatalmas és igéző szemek által uralt fehér arcával, korán őszülő, gyér, ám hosszú hajával, varázslatosan nőies kezével, egész lenyűgözően elegáns és légies megjelenésével pontosan megfelelt a „zeneszerzőről” alkotott romantikus elképzeléseknek. Élete delén is mindössze 45 kilót nyomott, miközben egyik cigarettát szívta a másik után – igaz, alkoholt gyakorlatilag soha nem fogyasztott. Mindennek fényében szinte érthetetlen iszonyatos munkabírása. Mint 1938-ban maga írta: „Naponta szinte 10 órát dolgozom, kizárólag népzenével foglalkozom, ám húszat kéne, hogy valamennyire is előbbre jussakimages/ és már jó néhány éve ebben az iramban élek.”
   Bartóknak azonban nem csupán testi betegességével kellett megküzdenie. Életrajzírói általában nem szívesen emlegetik, ám a zeneszerző-zseni tagadhatatlanul vonzódott a túlságosan fiatal lányokhoz. Első hegedűversenyét a 17 éves Geyer Stefi hegedűművésznek ajánlotta, aki azonban nem viszonozta az ekkor már 27 éves Bartók érzelmeit. Második nagy szerelme sem volt sokkal idősebb: 1909-ben 16 éves tanítványát, Ziegler Mártát (1893–1967) vette feleségül, akitől 14 év után, 1923-ban vált el, hogy újból egy 20 esztendős fiatal lánnyal, Pásztory Dittával (1903–1982) kössön házasságot. (Egyéb, ifjú tanítványaihoz fűződő kapcsolatairól csupán nem teljesen megbízható információk állnak rendelkezésre.) Bartók kétségkívül különös ízlésében talán az anyjához való túlságosan erős kötődése játszott főszerepet, ám az is lehetséges, hogy örökké megújulni képes, ifjonti alkotótehetségével, vagy éppen gyermeki, olykor egyenest infantilis lényével állt e hajlama kapcsolatban.
   Bartók 1940-ben feleségével együtt – politikai és erkölcsi okokból – az Egyesült Államokba emigrált. Amerika nagy szeretettel, koncertmeghívásokkal, a Columbia Egyetem díszdoktorátusával fogadta, ő mégsem találta helyét az Újvilágban. Noha korábban nem volt hajlamos ilyesmire, ekkoriban gyakran zuhant depresszióba, és talán az sem véletlen, hogy a halálos kór is ezekben az években támadta meg testét. A betegség krónikus, vissza-visszatérő lázzal kezdődött. Kezelőorvosai szinte azonnal diagnosztizálták a fehérvérűséget, a mieloid leukémiát, Bartókot azonban – a zeneszerző hallgatólagos beleegyezésével – még éveken át tuberkulózissal, vérszegénységgel, és egyéb vérképző szervi betegségekkel hitegették. Bartók 1942-től ízületi bántalmai miatt már koncertezni sem tudott, sőt, egyetemi – népzene- kutatói – állását is fel kellett adnia. Mivel hazájából és Európából a háború miatt több támogatást nem kaphatott, kórházi és kezelési költségeit a Zeneszerzők és Zeneműkiadók Amerikai Társasága (ASCAP), illetve néhány magyar származású orvosa (Rappaport Izrael, Reisz Frigyes, Holló Gyula) állta. A szerető gondoskodás, a vérátömlesztésekből és az akkoriban elfogadott penicillinkúrából álló terápia még harmadfél esztendeig életben tartotta Bartókot. 1944-ben, többhavi szanatóriumi kezelés után, a zeneszerző leveleiben csodálatos javulásról tájékoztatta barátait. „Jelenleg teljesen egészségesnek érzem magam, nincs lázam, az erőm is visszatért, gyönyörű sétákat teszek a környező erdőkben” – írta 1944 januárjában, Szigeti József hegedűművésznek. Sőt, új zenekari darab írását is tervezte ekkor: erősen hitt gyógyulásában, az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy magához tér, és újra alkothat még. Dr. Holló Gyula, itthoni kezelőorvosa, majd amerikai barátja a következőképpen emlékezett a halálos beteg Bartókról: „Egész orvosi tapasztalatom alatt sohasem láttam senkit, akit a betegsége olyan kevéssé tört meg, vagy akár csak foglalkoztatott, mint Bartókot. Az orvostudományban nem nagyon bízott, a vizsgálatokat nem szerette, a kezelést ímmel-ámmal fogadta, de nem zúgolódott, sőt nem is nagyon érdeklődött állapota iránt.” 1945 márciusában újabb tüdőgyulladás döntötte ágynak, amelyet még sikerült antibiotikumokkal meggyógyítani: a betegségből felépülve Yehudi Menuhinnal tervezett kaliforniai turnét. Ez azonban már nem következett be: az utazás helyett felesége kíséretében a Saranac Lake-i, majd az ashville-i szanatóriumba kellett vonulnia. Itt írta utolsó művét, a 3. zongoraversenyt – amelynek 17 záró üteme immár örökké hiányozni fog a partitúrából. „Sajnálom, hogy teli poggyásszal kell elmennem”– mondta keserűn élete utolsó napjaiban orvosának. Hatvannégy évesen, 1945. szeptember 26-án hunyt el, temetéséről egy amerikai zeneművészeti szakszervezet gondoskodott.
  Bartók élete a gyönge, betegségeknek és szenvedélyeknek kiszolgáltatott test, illetve a zseniális, alkotóerőtől duzzadó szellem pascali küzdelmének jegyében telt. Kevés művésznek kellett az alkotásért, a kiteljesedésért ilyen hosszan, hat évtizeden át, nap mint nap megharcolnia. Ám elegendő a Concertót vagy a Cantata Profanát meghallgatnunk, hogy megállapíthassuk: Bartók lényének lényege ma is itt él közöttünk, szól hozzánk, és élni segít bennünket.