Azért élek, hogy mesélhessek róla

Gabriel García Márquez

Lapunk előző számában tett ígéretünkhöz híven közreadunk egy részletet Márquez magyarul még kiadatlan önéletírásából. A kötet fordítója, Székács Vera úgy nyilatkozott, hogy karácsonyra elkészül a munkával.

Anyám abban a porfészekben nőtt fel. Bizonytalan gyermekkora a váltóláz harmadnapos rohamai közt telt el, de amikor végre az utolsó is elmúlt, egyszer és mindenkorra kigyógyult belőle, és attól kezdve olyan vasbeton egészségnek örvendett, hogy még a kilencvenötödik születésnapját is meg tudta ünnepelni tizenegy saját gyermekével és férjének négy másik gyermekével, valamint hatvanhat unokájával, hetvenhárom dédunokájával és öt ükunokájával együtt. Nem sorolva ide azokat, akikről nem tudunk.

Luisa Santiagának hívták. (...) Gazdag úrilányhoz illő nevelést kapott egy olyan család katolikus normáinak megfelelően, melynek tagjai vígan és dalolva szegték meg ezeket a normákat. A Jézus Bemutatása Gimnáziumba járt, és minden tárgyból jeles volt, kivéve a zongorát, amit csakis az anyja miatt kellett tanulnia, mert az el se tudta képzelni, hogy egy úrilány ne tudjon virtuóz fokon zongorázni. Luisa Santiaga, puszta engedelmességből, három éven át tanult zongorázni, aztán egyszer csak fellázadt, és lerázta a rabigát, amit a délutáni szieszta bágyasztó órájában rákényszerített mindennapos gyakorlás jelentett számára. De az egyetlen erénye, amelynek aztán húszéves korában nagy hasznát vette, éppen az állhatatossága volt: akkor, amikor a család rájött, hogy fülig szerelmes az ifjú és délceg aracatacai távírdászba.