Az Afrodívától az elektronikus álmokig

  Ilyenkor a tél közeledtével minden mennyiségben elkelnek a szívmelengető kulturális élmények. A programok közti válogatás során előnyt élvezhetnek azok, amelyek a déli napsütés forró hangulatát is megidézik, miközben remek zenészek játszanak a színpadon.

  Dee Dee Bridgewater a tengerentúli jazzélet egyik leginkább ünnepelt sztárja. Az énekes díva kiváló zenéivel sokszor tiszteleg elődeinek, így aztán sorlemezei alapján igencsak sokszínű életmű áll már eddig is mögötte: 1974-es debütáló albuma óta egyegy koronggal állított emléket Duke Ellington, Ella Fitzgerald, Kurt Weill művészetének. Szenvedélyesen vonzódik a francia kultúrához, ezért 2005-ben francia énekesek és zeneszerzők számára szentelt lemezt, amelynek turnéja során Budapesten is nagy sikerrel lépett fel 2006-ban. Dee Dee idén újra ellátogat a Művészetek Palotájába, de ezúttal minden eddiginél nagyobb ívű zenei emlékművet állít: a Red Earth című legújabb lemezének alcíme – a Malian Journey – arra utal, hogy az afroamerikai énekesnő ősi gyökereihez, a nyugat-afrikai zenei és költői hagyományokhoz lép viszsza. A zenei vállalkozás Mali fővárosába, Bamakóba vezetett, ahol a felvételek helyi zenészek közreműködésével készültek. Dee Dee elhozza koncertjére is „új mali családját” – ahogy a bamakói zenészeket nevezi. Zenéjének magvát így a jazzsztenderdek sajátos, világzenés feldolgozása mellett az a párbeszéd képezi, amelynek során a mandinka zenei hagyomány az amerikai dél zenei tradíciójával, a blueszal társalog – igen intenzíven.

   Hogy az afroamerikai zene mennyire virulens, szerteágazó életet él egészen napjainkig, arra a basszusgitáros-zeneszerző fenomén, Marcus Miller személye és zenéje az egyik legjobb példa. Miller a ’80-as évek derekán, fiatalon aktív részese volt Miles Davis nagy visszatérésének – közismert, hogy Davis rábízta Tutu című lemezének szinte teljes művészeti koncepcióját, amivel egyszersmind megteremtette máig töretlen zenei presztízsét. Miller az elmúlt évek során rengeteg sorlemezt készített, amelyek szinte egyöntetűen a funky-jazz stílusba sorolták magukat. Legújabb albuma, a Free viszont ügyesen újraértelmezi az elektronikus jazz fogalmát és szerepét. Miller ugyanis – Bridgewaterhez hasonlóan – felfigyelt arra, ahogy az Atlanti-óceán túlpartján élő zenészek reagálnak a 70-es években indult elektronikus műfajokra. Lemezén aktív hangpárbaj zajlik, amelyben az északafrikai tuareg zene hangzása méltó partner. Miller persze nem hagyja cserben azokat sem, akik karcos és sötét tónusú funky-groove-jaiért kedvelik őt: jellegzetes feldolgozásaiban a többi között Stevie Wonder egykori slágerét is élvezheti a hallgató. Miller a basszusgitár mellett számos más hangszert is kezel, de basszusklarinét-szólója – mint mindig – most újra felülmúl minden várakozást.

   Tzumo Árpád magyar billentyűsként túlzás nélkül mindenre figyel, ami csak elérhető napjaink tágasra nyitott zenei piacán – legyen az vokális, hangszeres, komoly vagy könnyű. Nyitottságának nem kisebb záloga van, mint hogy tanulmányait a jazz legnevesebb elitképzőiben, a bostoni Berklee-ben, illetve a Herbie Hancock alapította kaliforniai Thelonius Monk Institute-ban végezte. Kereső alkata, kísérletező, szintetizáló hajlama ennek az iskolának mély l e n y o m a t a . Tzumo első lemeze akusztikus triójával, még kiutazása előtt készült – összehasonlítása a mostani legújabb felvétellel rendkívüli élmény. A Tzumo Electronic Dreams című korong erénye, hogy egyszerre tud groovy, dallamos, már-már slágeres és poétikus is lenni. A művész ritmus- és harmóniaérzéke egyaránt ámulatba ejtő, magas szintű zongorajátékát a legkülönfélébb elektronikus és szintetizátoros hangzásokkal emeli még felsőbb szférákba, máskor pedig visszafogott, rettentő elegáns témái kimerítik a zenei értelemben vett cool fogalmát. Tzumo a legjobb fiatal magyar jazz-zenészeket hívta csapatába, lemeze világviszonylatban is megfelel minden elvárásnak.
 H. MAGYAR KORNÉL
 (Dee Dee Bridgewater: Red Earth – lemezbemutató koncert, MűPa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. november 25., vasárnap 19:30. Marcus Miller: Free – CD, Dreyfus / Karsay és Társa, Tzumo Electronic Dreams, Hunnia Records)

  David Cronenberg biohorrorjai (Videodrome, A légy) mellett kevés olyan film született az utóbbi három évtizedben, mely a társadalom működésének defektjeit magából az emberi testből vezeti le, és nem a külső, hanem a belső fizikai nyomást okolja az emberi cselekvések hibáiért. Az ellenkező felfogásra tankönyvi példa lehet a nyár végén bemutatott Die Hard 4.0, melyben számítógépes rendszerek segítségével vették át a hatalmat a terroristák, azaz külső eszközökkel, a technikai környezet irányításával kényszerítették az államok népességét a behódolásra. Mennyivel izgalmasabb lett volna azonban, ha a sebhelyes John McLane-nek nem egy szuperagyat (és pár gorillát) kellett volna legyőznie, hanem az USA teljes, genetikailag átkódolt lakosságát!
   Kevésbé kopasz, kevésbé izmos, mégis nagyobb feladattal birkózik meg az Invázió hősnője, Carol Bennell pszichiáternő (Nicole Kidman), aki a Földbe becsapódó űrsikló fedélzetén érkező intergalaktikus vírussal veszi fel a harcot. A gyermekét egyedül nevelő szőke szépség hamar a történések középpontjában találja magát, hiszen exférje a Járványügyi Központ vezetőjeként az első fertőzöttek között van, fia pedig a bárányhimlő egy speciális fajtájának köszönhetően immúnis. Arról nem is beszélve, hogy udvarlója, Ben (Daniel Craig) elkötelezett és akciókész orvos, aki nemcsak a műtőben vágja ki magát a legnehezebb szituációkból, de alkalomadtán az országúton is. Ők ketten (Carol és Ben) genetikailag módosult tudatú honpolgárok ezreivel csatáznak, hogy kiszabadítsák apja fogságából, és egy biztonságos laborba juttassák a kisfiút, akinek fontos szerepe lehet az ellenszérum megalkotásában. És miért kell sietniük? Mert egyébként napokon belül a bolygó egész népessége átalakul békés, hivatástudó, udvarias emberré. És ez miért rossz? Mert elveszítik érzéseiket, és azzal együtt minden jó és rossz emberi tulajdonságukat. A következő kérdés az lehetne, hogy jó vagy rossz emberi tulajdonságból van-e több, erre azonban maga a film sem tud (vagy akar) válaszolni.

   Ruszkik háza, a porhüvely
   A Hitler utolsó napjait meglepő empátiával ábrázoló A bukás rendezője, Oliver Hirschbiegel ismét egy bukásra ítélt civilizáció potenciális végnapjait mutatja be, ez a munkája azonban inkább emlékeztet Az ember gyermeke antiutópiájára, mint egy háborús filmre. A fertőzés következtében bamba, kifejezéstelen arcú emberek róják az utcákat, és ha kell, erőszakkal vonszolják el az „egészségeseket”, hogy egy nem túl gusztusos arconhányással az ő oldalukra állítsák őket. A vírus akkor aktiválja magát, amikor az áldozat elalszik, úgyhogy csak annak van esélye a tisztán maradásra, aki sokáig bírja ébren. Ha nem lenne ennek a sztorinak filmtörténeti előzménye, azt hihetnénk, a hazug hírtelevíziókon hizlalt, teljesen apolitikus fogyasztói társadalom kritikáját látjuk, azt a világot, mely egy globális agymosás után beköszönthet. Csakhogy a történetnek van előzménye, és ennek tükrében az üzenet kissé egyszerűbb. Don Siegel 1956-os klasszikus sci-fije, az azóta több feldolgozást megélt A testrablók támadása ugyanis annak idején a kommunizmus uniformizált társadalmával riogatott, amikor tulajdonképpen UFO-bőrbe csomagolta a szovjeteket. Ezen a nyomvonalon haladva tehát az emberi cselekvést belülről átalakító gonosz ma már nem egy külső, hanem egy belső rendszer metaforája, sőt magáé az emberi karakteré. A más kultúrákra való mutogatás elutasítása ráadásul az Invázióban olyan erős, hogy a film tanulságát egy kötözködő kedvű orosz diplomata mondja el egy értelmiségi vacsoraasztal felett, jelezve ezzel is, hogy nem a neveltetés vagy a származás számít, hanem a felelősségteljes gondolkodás.

  Nő a dilemma mögött
  A kellő humorral, tigriserejű anyai ösztönökkel, jó sminkkel, pepec ruhatárral és finom vádlicskákkal megáldott Carol igazi akcióhős módjára fut keresztül és kasul a vásznon, és Kidman gondos alakításának köszönhetően nemcsak azért ragyog ki a sok zombi közül, mert velük ellentétben neki van mimikája, hanem mert az emberiség sorsa mellett cselekedetének morális terhét is vállán viseli – igaz, az emberi (anyai és túlélési) ösztönök annyira dominálnak benne, hogy kellő mélységben csak a történet végén gondolkodik el a helyzeten. Furcsa korcs tehát az Invázió, hiszen feldolgozásnak túl szabados, akciófilmnek túl morális, családi drámának túl pergő. Kicsit olyan, mint az emberi nem: nehéz eldönteni, hogy a jó vagy a rossz tulajdonságai vannak-e többségben.