Adherencia Tudástár 6.: Hogyan javítható a beteg-együttműködés?

Az intervenció eredményességének esélye annál nagyobb, minél több faktorra gyakorolunk egyidejűleg hatást, illetve minél komplexebb a terápiahűség javítását célzó törekvés.  Figyelembe véve azt is, hogy a gyakorlatban a reális ráfordítások mellett mely adherencia-javító lehetőségek valósíthatóak meg, a fő csapásirányok az alábbiak.

A terápiás eszközök, gyógyszerkészítmények fejlesztése

A gyógyszeripari szakemberek régen felismerték a megfelelő adherencia jelentőségét, és kutatási iránynak, az innováció egyik komoly céljának tekintik a jobb beteg-együttműködést támogató gyógyszerek, gyógyszerformák kifejlesztését. Az elmúlt években számos olyan, krónikus betegség kezelésére szolgáló készítmény vált elérhetővé a páciensek számára, amely a korábbi, napi kétszeri-háromszori adagolású termékek helyett napi egyszeri dózissal is megfelelő terápiás eredményeket hoz. A ritkább adagolás speciális formája, amikor a napi vagy heti adagolású orális gyógyszerformák mellett alternatívaként megjelennek a havonta, negyedévente vagy évente alkalmazható parenterális gyógyszerformák. A dozírozás korszerűbbé, komfortosabbá válása mellett a terápiahűség javítására irányuló gyógyszerfejlesztés másik iránya a kombinációs gyógyszerek kidolgozása, melyek két vagy több párhuzamosan szedett tablettát váltanak ki, ezzel egyszerűsítve a beteg terápiakövetését. A kényelmesebb adagoló szerkezetek vagy a könnyebben alkalmazható orvostechnikai eszközök szintén a beteg-együttműködés javulását hozhatják a gyakorlatban.

Az ellátórendszer kapacitásainak és szabályainak fejlesztése

Számos kutatás igazolja, hogy a terápiához történő hozzáférés adminisztratív, fizikai, jogi vagy egyéb akadályai jelentősen rontják a betegek terápiahűségét. Egy vidéki kistelepülésen élő cukorbeteg számára sokszor egyszerűbb választásnak tűnik a kezelés félbeszakítása, mint a megfelelő szakorvosi dokumentumok folyamatos beszerzése, a vények felíratása és kiváltása. A kezeléshez történő hozzáférés javításával, az ellátóhálózat kapacitásainak és szabályainak racionális és tudatos tervezésével elősegíthető a betegegyüttműködés. Emellett a döntési helyzetben lévő egészségpolitikusok pozitív ösztönzőket is bevezethetnének a kezelések finanszírozásába, melyek a szereplőket (az orvost, a gyógyszerészt és a beteget magát) érdekeltté tennék a folyamatos és szabályszerű terápiakövetésben. Az orvos számára ilyen egyszerű motivációnövelő tényező lehet egy visszacsatolási rendszer bevezetése, amely minden doktor számára információt ad saját betegeinek terápiakövetéséről, a gyógyszerészre pedig ösztönzőleg hatna a gyógyszerészi gondozó munka anyagi ellentételezése. A beteg érdekeltségét legjobban azzal lehetne megteremteni, ha a finanszírozó a terápiát megfelelően követő páciensek kedvező adherenciáját magasabb támogatási kulccsal ismerné el.

Az egészségügyi szakszemélyzet kommunikációs lehetőségeinek és képességeinek javítása

A korábbi megközelítések értelmében a beteg-együttműködés döntően az orvoson áll, hiszen a kettejük közötti kommunikációban ő a domináns fél. Mára az elméletek és a probléma megközelítése túlhaladták ezt az álláspontot, azonban a terápiahűség javításának továbbra is fontos csapásiránya az egészségügyi szakszemélyzet továbbképzése, támogatása. Tudjuk, hogy a beteg egyén attitűdjét leginkább az az egészségügyi szakember alakítja, aki bizalmi kapcsolatba kerül vele az ellátás során. Éppen ezért óriási jelentősége van egyrészt annak, hogy a beteget kezelő személyek mennyire ismerik és látják át a beteg-együttműködéssel kapcsolatos gondokat, illetve hogy a graduális és a posztgraduális képzés során milyen ismereteket, kommunikációs képességeket sajátítanak el. Tudjuk, hogy a gyógyító munka során sokszor igen kevés idő jut a megfelelő párbeszédre, így az oktatás mellett a modern technológia által kínált kommunikációs lehetőségek is jelentős segítséget nyújthatnak a terápiahűség javításában.

A betegek edukációja

Bizonyított tény, hogy a tájékozott beteg nagyobb valószínűséggel tartja be a terápia szabályait, így a páciensek szakszerű edukációja önmagában is jelentősen javítja a terápiahűséget. Ennek fő oka, hogy a megfelelő tájékoztatás eloszlatja az alaptalan félelmeket, hiedelmeket például a mellékhatásokkal kapcsolatban, tudatosítja a kezeletlen betegség esetleges következményeit, felhívja a figyelmet a megfelelő terápia kedvező hatásaira.

Kampányszerű és folyamatos edukációs és terápiamenedzsment programok

A terápiahűség javítását célzó fenti elemek leghatékonyabban együttesen, komplex intervencióként fejtik ki hatásukat. Egy, az adherencia szempontjából kedvező gyógyszerkészítményt az ellátási kapacitások szervezésével, az orvosok és betegek edukációjával összekapcsolva terápiamenedzsment-programnak vagy komplex gondozási programnak nevezhetünk.
  Az ilyen terápiamenedzsmentprogramok finanszírozását a közeljövőben elsődlegesen a gyógyszergyártók tudják vállalni, hosszabb távon azonban – a prevenciós programokhoz hasonlatosan – remélhetőleg nem kizárt a társadalombiztosítás részvétele sem az anyagi háttér biztosításában. Amellett, hogy a terápiamenedzsment- programok működtetése a gyártóknak közvetlen érdeke, egyre több piaci szereplő ismeri fel az ebben rejlő lehetőségeket, és ennek a szemléletmódnak a jegyében az újabb és újabb betegek bevonása helyett a meglévő betegek megtartására helyezik át a hangsúlyt.
  A tapasztalatok azt mutatják, hogy a már „gyógyszerre” állított betegek megtartása, illetve bevonása egy terápia menedzsment programba nehezebb, mint az újabb betegek toborzása. Ez érthető, hiszen az új betegek elérése az orvosok megszólításával is megoldható – és ez jól illeszkedik a Magyarországon domináns, hagyományos orvoslátogatói modellhez –, ám a már hosszabb ideje gyógyszerelt páciensek bevonásához viszont közvetlenül a beteget kell(ene) elérnie a gyártónak. Azonban a régi betegek „beszervezése” jóval jövedelmezőbb a terápiamenedzsment programot üzemeltetők számára, mint új betegek bevonása, az alacsonyabb költségek és a stabil bevételek miatt. Emellett etikusabb is, hiszen a már terápiára állított betegeknek vélhetően valóban szükségük van az adott gyógyszerre, míg a populáció folyamatos bővítése gyakran felvet morális kérdéseket is. Mindeközben a társadalom is jól jár, hiszen a gyógyszeres terápia eredményessége nő, a kezelésre szoruló betegek oly módon szedik gyógyszereiket, hogy azoktól valódi hatást remélhetünk, azok pedig, akiknek nincs szükségük az adott gyógyszerre, kisebb eséllyel kerülnek terápiára.