hirdetés
2024. március. 28., csütörtök - Gedeon, Johanna.

A felelősök politikai szinten keresendők

A Magyar Nemzet szerint nem lenne igazságos csak a Szent János Kórházon és annak dolgozóin elverni a port olyan hibákért és hiányosságokért, amelyeknek felelősei politikai szinten keresendők.

(...) Másfél óra telik el, mire hozzánk is megérkeznek. Belépnek a lakásba a piros ruhás emberek, elöl a mentőorvos, aki a szobához érve odaveti a rendőröknek:

– Na, már azt hittük, valami sürgős.

Majd számonkéri őket a többszöri sürgetésért. – Minek hoztátok el a helyszínről? Ennyi erővel be is vihettétek volna – folytatja indulatosan, mire a rendőrök is közbeszólnak, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Kicsivel több empátiát kérnek.

Aztán csak beérünk a budai Szent János Kórházba, egészen a legfelső részen lévő traumatológiára megy a mentő. Meglepően rövid várakozás, gyors kivizsgálás, röntgen, majd a kezelőből kilépő beteghordó lakonikusan odaveti: „Marad.”

Nyolc napon jóval túl gyógyuló sérülés, többszörös törés, operáció szükséges – végül is ha az OMSZ-en múlik, ezzel tényleg nyugodtan fekhetett volna még pár órát a jéghideg aszfalton a sérült. Este tizenegy is elmúlik, az egyik ügyeletes orvos azt mondja: most őrzőbe kerül, de valószínűleg még az éjszaka megműtik. A többi beteg főleg idős ember, többségük kísérő nélkül, gurulós ágyon fekve várja vacogva a sorsát. Néha valamelyiküket elviszik a röntgenbe, majd visszatolják, így telnek a percek.

A sérültekkel teli lenti folyosóról a szürke, belül jéghideg liften felvisznek minket az elsőre, elkezdődik a várakozás, a hosszú várakozás. Enni, inni nem lehet, hiszen mindjárt műtét. Hajnali fél négykor már majdnem összeesem, hajnali öt óta talpon, csak elcsípek egy doktornőt: mégis, mire számítsunk?

– Reggelig semmire. Tizenkét órája operálunk, most bezárt a műtő. – De mégis mikor operálják? – kérdezem. Nem tudja. Majd. Tizenhat óra telik el összesen, mire végre beviszik, összeszegecselik, és az osztályra kerül. (...) Az egyik törött lábú, idősebb beteg ki szeretne menni a vécére, nem akarja a rátett és csak ritkán cserélt pelenkába végezni a dolgát. Hozzátartozója a személyzettől kér segítséget, mire azt a választ kapja: keressen a folyosón tolószéket, és vigye ki. Aztán pár ezer forint a zsebbe, és előkerül egy szobavécé is. Ami utána következik, megalázó a betegnek, a szobatársaknak, hozzátartozónak. Paraván, segítség nincs. A hideg levegő ujjnyi résen át ömlik a szobába, ez enyhít a szagon.

Több beteggel beszélgetünk, a kórteremben is gyakran cserélődnek a sérültek. Mindannyian panaszkodnak a stílusra, hogy a nagy kapkodásban az ápolók gyakran durván beszélnek velük. Egyikük úgy fogalmaz, olyan, „mintha rabok lennénk, ők meg a börtönőrök”. Hogy nyugodtabb legyen az éjszaka, esténként fájdalomcsillapítót és nyugtatót (Frontin) visznek körbe, utóbbi a fel nem mért mellékhatások miatt olykor a várttal ellentétes hatást vált ki. A betegek többsége azt mondja, nem irigyli és a feszültségek ellenére valahol sajnálja is az itt dolgozókat, sokszor nekik sincs könnyű dolguk a nem együttműködő vagy a mentális problémái miatt a fél éjszakát végigkiabáló, mindenért nővért hívó betegekkel. Leterheltek, keveset keresnek – ez azonban nem az éppen segítségre szoruló, kiszolgáltatott emberekre tartozik. A rendszer, a politika felelős – összegzi mindenki a bajok eredőjét. (...)

A teljes riport

(forrás: Magyar Nemzet)
hirdetés

Könyveink