„A betegnek adott szó megszeghetetlen”

– Mi a tapasztalatotok, a betegek többsége tisztában van a jogaival, illetőleg mernek reklamálni?
– Ma sokkal inkább, mint 15 évvel ezelőtt, de a folyamat rendkívül lassú. Nagyon nehéz kialakítani azt a mentalitást, hogy a betegek kérdezzenek, merjék szóvá tenni sérelmeiket. A kétgyermekes fiatalasszony is inkább panaszkodni jött. Nyolc hónapig ellenôrizték, amikor második gyermekével volt áldott állapotban. Az utolsó hónapban ugyanazon gondozóhely ötödik ultrahangos orvosa jelezte, hogy a magzat egyik lábával baj van. A szülés után derült ki, hogy a kislány egyik lába hiányzik, részben van combcsontja, és a medencéje deformált. A szerény anyagi körülményeik ellenére az anya feladta vállalkozását, hogy intézhesse a szükséges vizsgálatokat, kiegészítô kezeléseket, konzultációkat és műtéteket. A jogász tájékoztatása után a válasza az volt: „Nem vagyok én olyan, hogy az orvosomat feljelentsem!” Nagyon lassan kezdték el keresni a jogi  megoldást, de sajnos már majdnem késôn. Nem tudom, itt mi a megoldás!
– Az aneszteziológusként eltöltött több mint négy évtizedet ugyanígy végigcsinálnád még egyszer?
– Hadd válasszam több részre a kérdést! A gyógyítás mindig öröm volt. Ami a gyermekklinikán velem történt, kicsit a szakmával is történt – azóta saját mércém szerint saját szakmai utat járok. Amikor az egyetemi szamárlétrán továbbigyekeztem volna vagy nem volt pénz, vagy a „színemmel” volt baj, elôbb túl fiatal, késôbb túl idôs voltam a kinevezéshez. Köznapi értelemben vett karrier és siker tehát nem lett az osztályrészem. Másrészt viszont egyre többen tudnak a jogaikról, néha képesek is azokat érvényesíteni. Az emberek egészségtudatos viselkedését azonban a jog semmiképp, inkább az érdekeltség formálhatja, ehhez viszont elegendô ismerettel kell rendelkezniük. Tanúi vagyunk az ellátórendszer működésének, hetente négy-öt panaszos levelet olvasok, egyik szomorúbb a másiknál. Az 1997-es törvény életre hívta a betegjogi képviseleti rendszert. Modellkísérletünk (1996–1998) alapján már akkor járhatóbb útnak mutatkozott a jogvédelemben a nemzetközi modellek közül a parlament mellett működő ombudsman, regionális képviselettel. E tekintetben a javaslatig sem jutottunk el. Optimista megfogalmazásban európai szintű szabályozásunk van, ám a gyakorlat mást mutat.
A bioetikaórán az eutanázia kérdéskörérôl volt szó. Feláll a hallgatónô, és azt mondja: „Tanárnô, mindennel egyetértek, amit elmondott, de azt a magatartást nem tudom elfogadni, hogy a tekintélyes kolléga azzal a mozdulattal dobja be a pénzt a kávéautomatába, amivel lekapcsolja a gyerek lélegeztetôgépét, anélkül, hogy megbeszélte volna a szülőkkel és velem, a gyermek ápolójával.” A „tekintély” szót használta, gondolom ösztönösen. A másik hallgató arról beszél, hogy a beteg életét talán mindössze hat órával rövidítette meg a lélegeztetőgép kikapcsolása, csakhogy a kezelőorvos a családnak mást mondott.
Durva egyszerűsítés, hogy az orvosi etika a hálapénzrôl szól. A gyógyítás és kutatás területén az orvosok között és az orvos-beteg kapcsolatban számtalan régi-új probléma merül fel és vár etikai elemzést, újrafogalmazást. Ma sokszor úgy érzem, mindent szabad, kivéve az írott és íratlan szabályokra, jogra hivatkozni és azokat betartani. Tapasztalatom szerint a hallgató is szemtanúja a döntéseknek, és kíméletlenül kérdez. Egy olyan orvostól mit várjak, aki nem beszéli meg sem a kollégáival, sem a beteg hozzátartozóival, hogy lekapcsolja a lélegeztetôgépet? Hogy nem fogja elvenni a betegem? De el fogja venni! Hogy nem emel ki oldalakat a tudományos dolgozatomból úgy, hogy nem hivatkozik rám, a szerzőre? De igen! Hogy nem fog egy olyan projektet végrehajtani a betegeken, ha egy gyógyszergyár jól megfizeti, amihez a beteg nem járult hozzá? De végre fogja hajtani! Az apróbb, de gyakoribb csalások belülrôl őrlik fel, hiteltelenítik el a gyógyítást. Hiszem, hogy az ifjú medikusoknak ugyanúgy szükségük van segítségre és mintára, mint nekem annak idején, hogy legyen emberi tartásuk, s hogy elhiggyék: a betegnek adott szó megszeghetetlen. Akkor is, ha ellenőrzik, és akkor is, ha nem!

Forrás: Ferenczi Andrea, Lege artis medicinae