"Még mindig álmodom arról éjszakánként, mi történt előző nap a műtőben"
A magyar származású Peter Vajkóczy a világ egyik legelismertebb és legjobb idegsebésze. A Forbes beszélgetett vele.
Évente több mint 800 műtétet végez, sokan miatta utaznak Berlinig, hogy ott az ő kezébe adják az életüket. Agydaganatokkal, gerincbetegségekkel, sztrókkal és más betegségekkel veszi fel a harcot a műtőben. Nemrég magyarul is megjelent könyvében (Élet és halál küszöbén – Egy agysebész legmegrázóbb esetei) a laikusok számára érthetően, mégis tudományos részletességgel mutatja be egy-egy esetét, miközben leplezetlen őszinteséggel ír az orvosi maszk mögött lévő emberről is. Visszatérő rémálmairól, el nem engedett félelmeiről, az idegsebészet jövőjéről és az igazi hősökről is mesélt a Forbes.hu-nak. (...)
A könyvében is írja egy esetben, hogy ha nem csinálta volna már máskor is ezt az eljárást, akkor most az aggodalomtól valószínűleg nem aludna egész éjszaka. Így „csak” rémálmai lesznek. De azok lesznek, ennyi év után is.
Igen, még mindig álmodom arról éjszakánként, mi történt előző nap a műtőben. De most már jobban alszom, mint régebben.
Azért az elég rosszul hangzik, amikor olyan rémálmokról ír, hogy áll a vértengerben.
Pedig ezek egy-két hónapja megint visszatértek. Egy kisgyereket operáltam, nagyon bonyolult eset volt, sok vérzéssel járt. Sikerült megmentenünk őt, a műtét óta jól van, amiért nagyon hálás vagyok a csapatomnak. De az eset után újra jöttek ezek az álmok.
Hogyan küzdhető vagy dolgozható le ez a stressz? Naponta kell dolgozni ellene? Vannak bevált tippjei?
Amikor 38 évesen elkezdtem a jelenlegi feladatkörömben dolgozni a Charitében, azt reméltem, hogy mire ötvenéves leszek, már nem stresszelek annyit, lazábban kezelem a dolgokat. De mikor elértem ezt a kort, még mindig küzdöttem ezzel, sokszor voltam elégedetlen. Coachingra kezdtem járni, ahol megtanultam, mindenkinek vannak drive-jai. Rá kellett jönnöm, hogy az enyém az, hogy nagyon kompetitív vagyok. Ötvenévesen azért nem voltam továbbra sem elégedett, mert mindig többet akartam elérni. El kellett fogadnom, hogyan sohasem leszek igazán boldog. De már tudom magamnak azt mondani, amikor elégedetlen vagyok, hogy de igenis sokat fejlődtem, rengeteg célt elértem, sok páciensnek segítettem. Ez enyhülést ad. Tudok tanulni a csalódásaimból és a frusztrációimból, hogy ne legyenek céltalanok.
Milyen mérföldkövek vezettek idáig, hogy ennyire tudatos nemcsak a munkájában, hanem a munkájához való viszonyában is?
Amikor elkezdtem az idegsebészetet, csak a pozitív dolgokat láttam benne. Eredetileg nem tudtam igazán, mi akarok lenni a gyógyítás területén belül. Végül azért ebbe az irányba indultam el, mert érzelmileg nagy hatást tett rám a leendő főnököm. Apám 1994-ben halt meg, én következő évben kezdtem el dolgozni, a vele való kapcsolatomhoz hasonlót tapasztaltam meg a leendő vezetőmmel. De nem igazán tudtam, mi vár rám. Az első műtétem után, mint az emberek általában, a legnagyobb királynak éreztem magamat. Ilyenkor könnyű arrogánssá válni egészen addig, amíg meg nem történik az első csalódásod. Aztán a hullámok idővel kiegyenlítődnek, ez a tanulási folyamat része. Idővel tanuljuk ezt meg, hogy ez a normális. Hogy érni, tanulni és tapasztalni kell ahhoz, hogy jó legyél abban, amit csinálsz. Diákként, Münchenben mikrosebészeti kutatásokat végeztem, a transzplantáció és a vaszkuláris biológia területén készítettem a szakdolgozatomat. Órákat töltöttem a mikroszkóp előtt, ami jól felkészített a későbbi munkákra az idegsebészeten. Korán megadatott a lehetőség, hogy bonyolult műtéteket végezzek.
Hallottam már szűk körben úgy beszélni egy-egy orvost, hogy rajtakapja magát egyfajta istenérzeten. Hogy könnyű ebbe belecsúszni, ha konkrétan emberéletek múlnak rajta, és meg is menti őket. Mit gondol erről?
Meglepő, hogy valaki valóban így érez. Nem is túl szimpatikus, de hát legalább őszinte. Sem én, sem az általam ismert orvosok nem gondolkodnak így. Szerintem amint kialakul valakiben egy ilyen érzés, csalódást fog tapasztalni a következő pillanatban. Ha túl magabiztos, arrogáns vagy, hajlamossá válhatsz arra, hogy túl nagy kockázatot vállalj és ne kalkulálj be mindent. Én inkább állandó félelmet érzek a hibázástól, attól, hogy a tervem talán mégsem működik. Aztán meg hálát azért, hogy segíthettem valakin. (...)
A teljes beszélgetést ITT olvashatja
